Ennyi elég is volt, hölgyeim és uraim

Alig van a nagypolitikában csak valamelyes jártassággal, tapasztalattal bíró állampolgár, aki azt hitte volna, hogy december 6., a parlamenti választások után simán, olajozott futószalagon mennének majd az új törvényhozás, kormány megalakításával kapcsolatos dolgok.

Persze más lett volna, ha valamelyik párt ötven százalék fölötti győzelmet arat, akkor nem lett volna kecmec, a győztes akarata érvényesül.

De hát nem így történt; a jobboldal létrehozott egy három erőből álló, szerény többségű koalíciót (az RMDSZ, talán számára is váratlanul, viszonylag jó – de mennyivel jobb is lehetett volna! – szereplése folytán beleesett a kormánykoalícióba, s most volens-nolens részesévé vált a kormányalakítással kapcsolatos vitának, huzavonának. (Tisztázzuk: nem a mérleg nyelveként, ahogy némelyek mondják: a „nyelv” akkor lett volna, ha két ellentétes erő késélen táncoló hatalmi küzdelmét dönti el, hat százalékával, mint ahogy volt már példa a hazai politikában. Most a másik oldalhoz csatlakozása szóba se jöhetett, s ha netalán megtörténik, akkor sem lett volna döntő.)

De hát most nem elsősorban róla van szó, hanem a koalíció másik két „nagyobb testvéréről”, a liberálisokról és az USR-sekről.

Pár hete még úgy tűnt, hogy jól egyező édestestvérekről, akik azonban utólag hajba kaptak. (Frate ca frate, dar brânza-i pe bani, mondja a román mondás.)

Tegnap az államfő kihirdette a román parlament alakuló ülésének összehívását december 21-re, hétfőre. A parlamentnek, többek között, a választások után megalakuló kormány miniszterelnökét, összetételét kell jóváhagynia. De ma, december 16-án, s sorok írásakor, meg csütörtökön, 17-én reggel e kormány, vezetőjével az élen, sehol sincs. Kezdetben (ezt dec. 7-re értem, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta) volt legalább öt-hat jelölt, mostanra maradt tán három (?), a végrehajtó hatalom legfőbb posztjára; a legutóbbi a – meglepetésemre – lemondott, majd főniksz madárként feltámadt régi. Még nem tudni, végül melyik fut be. De nem dőlt el a többször is kudarcba fulladt koalíciós tárgyalások során a főbb funkciók (pl. képviselőházi, szenátusi elnök) kilétének sorsa sem.

A köznép, nem egészen alaptalanul, a „koncért való marakodás”-ként értékeli a dolgokat.

Amit azonban nem szoktak emlegetni: a vezető politikus (azon túl, hogy fölöttébb nagy ambícióval és egóval bírnak – aki nem, az ne is legyen politikus) egy bizonyos párt, alakulat képviselője is, és ha már, választóinak bizalma folytán, magasra vitte az isten a dolgát, azok felé is bizonyítania kell, a felálló hatalomban minél magasabb pozíciókat megszereznie, hogy abból a hűséges pártkatonáit megjutalmazhassa ilyen-amolyan módon. Ha nem is harcol a magas beosztásokért, lejáratja magát.

No de az ország érdeke?

Hát igen, van olyan is, ezt senki nem tagadja. Sőt.

Hiszem, hogy egy demokráciában általában minden hatalom, ha kicsit okos, szeretne minél eredményesebb lenni, a lakosság többségének érdekében. Az igazán jó hatalmat nemigen szokás a következő választáson leváltani, mással, bizonytalannal felcserélni.

A magam részéről azt is el tudnám fogadni, hogy egy új kormány, hatalom kialakítása elhúzódik. („Hamar munka ritkán jó” a magyar mondás szerint.)

Most mégis úgy érzem, hogy a győztes koalíció, és mindenekelőtt annak két nagyobbik pártja nagyon közel jár a húr túlfeszítéséhez. Kimutatták karmaikat, bizonyították, hogy kemények. Most már ideje lenne a megegyezésnek.

Merthogy a politikában létezik olyan is, mint „az ország érdeke”. Amely pillanatnyilag a nagyon gyors megegyezést kívánná. Már rég késésben vagyunk.