Éretlenségi

A hazai tanügy letette éretlenségi vizsgáját.

Nem az a legmegdöbbentőbb és elgondolkoztatóbb, hogy az érettségire jelentkezők több mint felének nem sikerült átmenő érdemjegyet szerezni.

Hanem az, hogy megannyi (hályogkovács jellegű) tanügyi reform- és álreform-kísérlet után is még mindig ott tartunk, hogy továbbra is hozzá nem értő kezekben marad az új nemzedékek tanításának és nevelésének irányítása.

Olyanok szólnak bele a döntő szó jogán az iskolaügybe, akik pedagógiai analfabéták, olyanok irányítják a nemzet napszámosait, a szégyentelenül bérezett tanítókat és tanárokat, akik soha sem tanítottak tanyasi, falusi, kisvárosi, s egyéb olyan iskolában, amely tanulói összetétele folytán nem nevezheti magát elitnek, de talán egyetlen tanteremben sem.

És most mindenki bekiabál, mintha a futballpálya lelátóin lenne, ahol a szurkoló mindig azt hiszi magáról, hogy gólt tudott volna rúgni a játékos helyett.

Nem látják, hogy itt nem százalékokról van szó, nem a százalékarányban van a botrány, az érettségiző diák nem statisztikai adat és százalék, nem is a társadalom csavarja, amivé tenni akarják, hanem élő, érző, immár felnőtt ember, aki a helyét keresi, vagy keresné, ha a szülei és az iskolák megtanították volna erre.

Nem veszik észre, hogy a Google és a Facebook nemzedékét már nem lehet középkori módszerekkel megszólítani.

Modernkori rendőrmódszerekkel sem, Big Brother-szerű videokamerák rejtett szemeivel nem szűnik meg a puskázás, a kidolgozott tételek titkos terjesztése sem csendőrségi felügyelettel.

Nem akarják tudomásul venni, hogy a diákok, akárcsak a felnőttek, egyenlők lehetnek ugyan, de egyformák és azonos adottságúak soha, az érettségin pedig nem szabadna egyforma tételeket adni azoknak, akik tudósoknak készülnek és azoknak is, akik futballistának; mindenkinek a tehetségének és képességének megfelelő iskolába kellene járnia, amit rég kitaláltak már ugyan, de ma már a nagy ál-legalizációban elfelejtett a tanügyi rendszer.

És minderről nem a politikusoknak kellene vitatkozniuk. A legszomorúbb az, hogy a hazai tanügy bukásának ügye folytatásos tévé-szórakoztató-játékká vált, ahelyett, hogy az ország legtapasztaltabb és legrátermettebb gyakorló pedagógusait bíznák meg azzal, miként kellene gyökeresen megműteni a beteg oktatást.

Akik annak is utánanézhetnének, hogy miként sikerült ezt megvalósítani olyan országokban, amelyekben az iskolát nem alacsonyították le a napi politika játszó- és manőverterévé, és ahol a pedagógusokat nemzetük tiszteli, erkölcsileg és anyagilag megbecsüli.