Európai jobbratolódás

Jóllehet várható volt, mégis hideg zuhanyként érte a nyugatiakat a jobboldal, különösképpen a jobbközép Európai Néppárttól jobbra álló, keményvonalas jobboldali politikai alakulatok eredménye. Az EP-választások óta eltelt időben a balliberális fősodrású médiában (önmegjelölése szerint „független-objektív”) a kép már-már apokaliptikus, holott a jobbratolódás korántsem áttörésszerű. Spanyolországban, Portugáliában, Belgiumban, Hollandiában, Olaszországban vagy Ausztriában a jobbratolódás minimális volt, s a keményvonalas jobboldal inkább jobbközép vagy a többi markánsan jobboldali párt kárára történt. A keményvonalas jobboldal áttöréséről csupán az EU két legjelentősebb országában, Franciaországban és Németországban lehet szó, ahol az ezerszer elátkozott, következetesen leszélsőjobboldalizott erők valóban megalázó vereséget mértek a balliberális önjelölt „progresszívekre” és a szélsőbalos Zöldekre. Holott a fősodrású politikum és médiája apait-anyait beleadott a markánsan jobboldaliak lejáratásába. Németországban valóságos gyűlöletkampány és médialincselés zajlott ellenük, a radikális jobboldali AfD mégis a második helyen végzett, a jobbközép kereszténydemokraták mögött, megelőzvén a kormánykoalíció összes pártját, beleértve annak vezérhajóját, Scholz kancellár szebb napokat is látott szociáldemokratáit! Franciaországban a keményvonalas jobboldal pedig durva médiaellenszélben kétszer több szavazatot kapott, mint Macron liberális elnöki pártja. Európának sokkoló, hogy franciák és németek konkrét problémáikra, mindenekelőtt az elviselhetetlenné váló tömeges illegális migráció okozta tengernyi gondra, illetve gazdasági-társadalmi boldogulásukhoz várnak megoldásokat. Egyszerűen elegük van a balliberális ideológiai fundamentalizmusból, és az azon alapuló „megoldásokból”, mivel azok az európai gazdasági alapokat (Zöld átállás) és társadalmi biztonságukat, gyakran fizikai épségüket (migráció) ássák alá, s csupán egy szűk, elefántcsonttoronyba zárkózott, de annál fanatikusabb önjelölt világboldogító réteg céljait szolgálják. Olyan pártokra szavaznak, amelyek meghallgatják őket, törődnek valós problémáikkal. 

Talán még sokkolóbb a nyugatiak számára a fiatalok jobbratolódása. A 30 év alatti fiatalok körében Marine Le Pen keményvonalas jobboldali pártja távolról a legnépszerűbb, Németországban pedig az AfD a kereszténydemokratákkal osztozkodik az elsőségen, miközben a teljes lakosság körében utóbbi kétszer népszerűbb. Holott az ifjúság átment egy jókora adag balliberális indoktrináláson, a multukulti „áldásai” (politikailag korrekt nyelven: kulturális gazdagítás), a genderpropaganda, vagy a klímaőrület régóta mérgezi a nyugati fiatalok eszét-lelkét, méghozzá intézményesített formában. Hatása mégis elmarad. A fiatalok is saját tapasztalataik szerint döntenek, nem a hivatalos propaganda alapján. Nekik is elegük lett abból, hogy nem juthatnak olcsó szociális lakásokhoz, mert azokat az amúgy is az adófizetők hátán élősködő illegális migránsoknak adják, vagy, hogy egyéni boldogulásuk és szakmai érvényesülésük saját szülőföldjükön hátrányba kerül a hívatlan jövevényekkel szemben, bőrszínűk vagy szexuális orientációjuk miatt. Az etnikai „sokszínűség” és nemi „másság” ugyanis kiemelkedő kritériumok az érvényesülésnél, sokszor kvótákat is bevezetnek, a fehér bőrszín és a hagyományos szexualitás pedig kimondottan hátrányos.

Nos, a nyugati fiatalok jelentős hányada nem kér ebből az ideológiailag túlfűtött őrültségből. Pedig az ifjúság hagyományosan inkább balos beállítottságú, Németországban és néhány más nyugati országban például ezért vitték le a választási korhatárt 18-ról 16 évre. A fagyi azonban visszanyalt, nagy meglepetésre a fiatalok nagyobb mértékben szavaztak jobbra, mint a társadalmak egésze. De hát, aki másnak vermet ás…