Fociszínek

Az olaszok agyondobálhatják paradicsommal Lippit. A franciák Domenechet. Szándékosan az angol–német előtt szófőzök, mert hasonlót léphetnek az angolok Capello ellen, a németek pedig Lőwet pirosíthatják, hisz akármi is lesz az eredmény, az európai focihatalmak java kezdő citerazenekar szintjén lehelt életet a húrokba.

Úgy vélem, az olasz, francia csőd vagy az angoloknak a csoportmeccseken várakozáson aluli baseválása a klubok sztárhajhászásának is eredménye. Mert jogos a kérdés, hogy amennyiben az Inter idén BL-győztes lett, miért nincs egyetlen játékosa sem az olasz válogatottban. És még egyszerűbb a válasz: mert ha jól emlékszem, a kezdőcsapatban mindössze két olasz zsugás kapott helyett, a többi idegenlégiós. Hasonló volt a helyzet a döntőbeli ellenfélnél, az árjaságra korábban annyira finnyás Bayern Münchennél: csak mert Klosét becserélték, mondhatják, négy darab echte német volt a csapatban. Ezért aztán a válogatott is egyre multikulturálisabb, hogy finoman fejezzem ki magam, a jelek szerint már a németeket sem érdekli a bőrszín. De hasonlóan eredménycentrikus lett Svájc is, ahol már nem számít, hogy egy Nkufo nevű állampolgártól várják a gólgyártást, akinek felmenői köztudomásilag egy csavart sem tettek a svájci óragyártás asztalára. De egyre fogynak az igazi angol sztárok a Manchesterből vagy a Liverpoolból is, nem csoda, hogy az olasz Capellónak izzad a szemüvegkerete, ha angol állampolgárokat kell keresnie egy posztra.

Szóval, képtelenség szabott öltönyt húzni az európai focira, hogy egyes nagynemzetek csak a klubokat elárasztó idegenlégiósok miatt nem tudták őshonos hazaiakkal teletömni a válogatottjaikat. Mert Spanyolország vagy Portugália azért sikeresebben ötvözte a klubokban a honi palántagyártást a brazil vagy argentin sztárokkal. S ha focisulijaikban felcseperedett egy sztárjelölt, akkor abba inkább még nyomtak némi pénzt, de nem adták el azonnal csak azért, hogy bevételeiket szaporítsák.

Így aztán most úgy tűnik, a klubérdekek több országban is elnyomták a nemzeti érdekeket, és a „válogatott” megnevezés inkább illik a nagy klubokra, mint a nemzeti tizenegyre. A klubokban válogatott sztárok fociznak, a válogatott pedig „maradékból válogatott” lett.

Na, de nem akarok én itt gyertyát gyújtani a nyugat-európai foci fölött, mert a kinti profizmus előbb-utóbb helyrerakja a dolgokat, főleg olyan világégéseket követően, mint amilyeneket a franciák vagy olaszok éltek át. És ha jól belegondolok, szurkolói szemmel érdektelen a származás és bőrszín. Még Fradi-szívvel is azt mondom, ám legyen nekünk is egy „svájci” Nkufunk, egy „német” Özilünk, aki piros-fehér-zöld mezben rúgja a magyar gólokat, éljen a globalizált világ.