HA… avagy felesleges időfecsérlés

A történelemben nincs ha. Bármilyen filozofálgatás felesleges, mert a történéseket nem lehet semmissé tenni, a história kerekét nem lehet visszafordítani. És olyan sincs, hogy „nem ér a nevem, más határozatot hozok” – ha netalán egy-egy politikus, hadvezér, diktátor az események számára kedvezőtlen zajlása közben rájön fatális tévedéseire, s megpróbálja feledtetni az addigi történéseket. (Ilyen persze nem történik meg, csak az én képzeletemben! Mert minden diktátor tévedhetetlen zseninek képzeli önmagát.)

Szóval, ami megtörtént, azon változtatni nem lehet. Magam nemrég egy kórházi üres folyosón tétlenül fel s alá sétálgatva, egyéb lehetősség híján mégis eljátszogattam egy gondolattal: mi lett volna ha… 

Mondjuk akkor, ha a fiatal Egyesült Államok első parlamentjében az államnyelv megszavazásakor egy képviselővel többen az angol helyett a német nyelvre szavaznak. Akkor talán manapság a német lenne a világnyelv, s az angol szavak helyett német kifejezések lennének a számítógépeken, de egyéb masinákon, eszközökön is? Akkor a the angol névelő helyett most a der, die, das helyes használatát gyakorolnák százmilliók világszerte?   

Vagy ha a paranoiás, önmagát a német nép megváltójának képzelő Hitler néhány esetben más döntést hoz. Például nem támadja meg a Szovjetuniót, s teljes hadseregével Nagy-Britannia ellen fordul. Akkor az 1940 augusztusától érvényben lévő Molotov–Ribbentrop-szerződés értelmében Sztálin tovább szállította volna (igaz, kemény valutáért!) a német hadigépezetnek a szükséges nyersanyagot és az agrártermékeket. És ha netalán az említett paktum sikeres (lengyelországi) területszerző sikerén felbuzdulva, Sztálin beáll a három (német, japán, olasz) állam mellé világhódítónak. Nem a német–szovjet szerződésben vakon bízó Sztálinon múlt a hovatartozás, hiszen ő még a Kommunista Internacionálé teljes vezetőségét is rábírta, hogy a világ proletariátusa számára addig halálos veszélynek kikiáltott német nemzetszocializmus és olasz fasizmus helyett az angol–amerikai imperialistákat nyilvánítsák legádázabb ellenségnek. 

És ugyanebben a gondolatkörben: vajon miért kellett Hitlernek hadat üzennie az Egyesült Államoknak, s miért küldött segítséget a szintén paranoiás Mussolininek Észak-Afrika, valamint Görögország meghódítását célzó hadjárataiban? Az Egyesült Államok egyedül harcolt volna Japán ellen, így Nagy-Britannia nem sokáig bírt volna (még a brit gyarmatbirodalom országai segítségével sem) a német katonai túlerővel. Az amerikai segítség nélkül a szigetország népe bizony kiéhezett volna. 

Tovább! És ha a partraszállás helyének meghatározásakor Churchill javaslata diadalmaskodik, s a szövetségesek Görögország felől hatolnak be Európába? Közép- és Kelet-Európa országai országainak egy része (Bulgária, Románia, Magyarország) nem került volna bolsevik uralom alá. A ránk erőszakolt kommunista fél évszázad helyett, most kilométerekkel előrébb lennénk mindenben.

Mindez csak a második világháborúval kapcsolatban jutott eszembe. Mert lehetne folytatni (például) az Oszmán Birodalom előretörése megállításának lehetőségével egy európai keresztény összefogás által. Az ábrándozás lehetősége korlátlan, az emberiség több ezer éves írott történelmében számos ilyen pillanat akad!

Nem folytatom… Egyik, a szellemességéről közismert tanárom egy-egy ilyen gondolat felvetésekor mindig azt mondta: És akkor felébredtél, mert kezed beleért a bilibe.

Igaza volt, mert a megváltoztathatatlanon mélázni időpocsékolás. De nekem akkor nem volt más dolgom és lehetőségem. Sem olvasni, sem rádiózni nem lehetett, társalogni meg nem volt kivel. Fél szememen kötéssel, evvel fecséreltem az időt!