Jelzések

Nem koccintottak a protokolláris szokás szerinti francia pezsgővel hétfőn este a Cotroceni-palotában az új kormány tagjai Băsescu elnökkel és egymással, a beiktatási ceremónia e része elmaradt.

Nem azért, persze, mert a jelenlegi gazdasági válságban ez nem lenne illendő, vagy mert annyi pénz se lenne a kincstárban, hogy  ennyire sem telik, hanem mert, ugye, az államfő nem kívánta takargatni: nem örül a hatalomváltásnak, elfogadja ugyan, de csak fogcsikorgatva.

Andrei Margával, aki pedig külügyminiszter, volt tanügyminiszter is, az ország leghíresebb egyetemének a rektora, nemzetközileg elismert személyiség, kezet sem akart fogni, ami pedig több illetlenségnél, a politikai életben és a diplomáciában egy elkésett kéznyújtásból igencsak sokat ki lehet olvasni.

Az sem volt helyénvaló a Cotroceni-palota matróz-modorú urától, hogy az eskütétel után az ifjú, alig negyvenéves új kormányfő feleségének ruhája színével próbált viccelődni, de hát régóta tudjuk, hogy az ország első számú vezetője ifjúkorában nem járt tánc- és illemórákra. Különben is legyinthetünk e kis megfigyelésekre, elvégre államfőnk hatalmának napjai is meg vannak már számlálva.

E hét elejétől hozzá kell szoknia ahhoz is, hogy (az árnyékból, kulisszák mögül) nem ő a miniszterelnök, nincs már bábkormánya, a kormányban aktatáska-hordozója,a döntéseket ezentúl – remélhetőleg és az ünnepélyes fogadalmak szerint is – nem a Cotroceni-palotában, nem valamelyik pártközpontban vagy protokollvillában fogják meghozni, hanem a Victoria-palotában, az új kabinet székhelyén.

És talán ahhoz is, hogy az államigazgatásban a törvény lesz a mindenható, ahogy azt az ügyészből politikussá, majd államférfiúvá felnőtt ifjú miniszterelnök ígérte, s megszűnik az az abszurd helyzet, hogy maga az állam a legfőbb törvényszegő.

Az új miniszterelnöknek, új kormánynak, az új ellenzékből hatalommá vált pártszövetségnek is van, lesz még mit tanulnia.

Hogy csak egyet jelezzünk e pár sorban, ami közvetlenül érinti további kisebbségi sorsunkat: azt is meg kell tanulnia, hogy másfélmillió magyar állampolgár él e hazában, s e másfélmillió magyar nemzetiségű román állampolgárnak nem azért vannak pártjai és civilszervezetei, hogy néhányan közülük magas tisztségekhez juthassanak, hanem hogy megőrizhessük identitásunkat, nyelvünket, kultúránkat, amiért a hatalomból félrerúgva, ha nem is eredményesebben, de hangosabban küzdhetünk.