Kell-e tudnunk az összeesküvésről?

A zseniális román drámaíró. I. L. Caragiale azt mondatja komédiájának egy jelentéktelen kisember, ám persze feljebb törekvő szereplőjével: jó, legyen összeesküvés, de mi is tudjunk róla.

A nézőből, persze, a replika hallatán kitör a nevetés. Az összeesküvés attól az, hogy nem mindenki tud róla, csak a beavatottak szűk köre.

Mindez arról jut eszembe, hogy a román rendőrség azzal fordult az államfőhöz: ne írja alá a radarozásról szóló, eléje terjesztett jogszabályt, amely szerint a közúti rendőrség számára kötelezővé válna, hogy előrejelezze az országutakon közlekedőknek a sebességet bemérő készülékek jelenlétét, hogy az autós tudja: a következő kanyarban, vagy nyílt terepen, egy bokros vagy egyéb rejtett helyen megbúvó, messzebbről láthatatlan rendőr(kocsi) dokumentálja, fotóval, a törvényes sebesség túllépését.

Legyen átlátszóság.

Hogy bizonyos sebességkorlátozásra szükség van, azt a józan(abb) gondolkodású autóvezető (Romániában milliószámra vannak) aligha vitatja. Az ilyen bizonyára abban sem kételkedik, hogy valamilyen módon ellenőrizni, szabályozni kell a kérdést, a lehetőségekhez képest kiszűrni a veszélyeket. Az országút ugyanis mindenkié, és általában jól rögzített közlekedési szabályok szerint használható. Ha ezeket mindenki szigorúan betartaná, sokkal kevesebb lenne a baleset és tragédia (senki nem ül azzal a gondolattal a volán mögé, hogy nem érkezik meg sértetlenül céljához). A statisztika azonban azt mutatja, hogy a tavalyi, nyolcezernél több hazai súlyos közlekedési balesetben kis híján kétezren haltak meg az utakon (nemzetközi összehasonlításokban nagyon sokan!), a legtöbben a túlzott sebesség, meg nyilván figyelmetlenség, gyakran bravúroskodás, felelőtlenség következményeként. Az utóbbi időben egyre-másra hallani, hogy sok (nyilván kevésbé tapasztalt, de magát nagy ásznak tekintő fiatal vezető – évekbe telik, amíg egy átlagos képességű ember megszerzi a biztonságos vezetéshez szükséges tapasztalatokat!) – élőben, ma már könnyen hozzáférhető kamerán közvetítette száguldását és halálát.

Borzalmas! A gyakorta rossz, balesetveszélyes, gödrös, rosszul jelzett utakról most nem is szólok. Ez más fejezet.

Vissza a kiindulóponthoz: az államfőnek arról kell döntenie, hogy áldását adja-e a rendőrségi radarozás vitatott ügyére, azaz arra, hogy kötelező legyen a radar előrejelzése.

Az igen szerintem a caragialei kérdés kifordítása lenne: ha mindenki tudna az „összeesküvésről”, az már nem volna az. Az autósok száguldanának a radarral ellenőrizetlen területen, és lassítanának, ha a „radarellenőrzés” felirat feltűnne.

De mi van közben? Megy mindenki, ahogy akar (a radartelepítés lépten-nyomon természetesen lehetetlen), az előtte lévő és a szembe jövő biztonságát hanyagolva?

Ha rajtam múlna, azt tanácsolnám Románia államfőjének, a rendőrséggel egyetértve, hogy (mintegy negyvenéves vezetői jogosítvány birtokosaként) ne írja alá az ominózus rendeletet.

Lenne azonban jó néhány kiegészítésem és javaslatom. Erről legközelebb.

Jámbor Gyula