Keserű kijózanodás?!

Eleve kudarcra volt ítélve az amerikaiak afganisztáni katonai beavatkozása, jegyezte meg a hasonló tapasztalatot átélt Mihail Szergejevics Gorbacsov. Szerinte az amerikaiak ugyanazt a hibát követték el, mint annak idején a szovjetek: fából vaskarikát akartak csinálni. A szovjetek tíz évig próbálkoztak kommunistává változtatni a törzsi berendezésű, szellemileg középkori szinten álló afgánokat. Az amerikaiak húsz évig próbálták meghónosítani a demokráciát Afganisztánban, s ugyanolyan kudarcot vallottak. Holott mindkét nagyhatalom rengeteg pénzt és energiát fordított az afgánok átnevelésébe. A közvetlen szovjet, illetve később amerikai ellenőrzés alatt álló afgánok kényszerből mímelték a szocializmus, majd a demokrácia iránti elkötelezettségüket, magukra maradva viszont rögtön hátat fordítottak a kívülről rájuk erőltetett rendszernek. Hatalmas fölényük ellenére mindkét világbirodalom kudarcot vallott az afgánok átnevelésében, egyiküknek sem sikerült saját képük és hasonmásuk szerint formálni az afgánokat.

Holott mindkettő egyetemes jellegűnek, a világon bárhol megvalósíthatónak – és egyedüli üdvösnek – minősítette saját ideológiáját. A kommunizmust, illetve a demokráciát. Annak ellenére, hogy mindkettőt az európai civilizáció termelte ki.

A kommunizmus szerencsére eltűnt a történelem süllyesztőjében, még odahaza sem vált be, a hatalmas Szovjetunió 30 éve omlott össze. A demokrácia viszont jól bevált Nyugaton, példátlan fejlődést, szabadságot és jólétet biztosít a társadalmaknak. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy a kerek nagyvilágon mindenki nyugati típusú demokráciára vágyik, ahogy sokan gondolják Nyugaton. A tíz évvel ezelőtti arab tavasz tapasztalatai egyértelműen bizonyítják, hogy a muszlim világ nem vevő a nyugati demokráciára. 2011-ben Tunézia, Egyiptom, Líbia és Szíria népei fellázadtak szekuláris diktátoraik ellen. Nyugaton ezt nagy lelkesedéssel fogadták, sőt, segítséget is nyújtottak a felkelőknek, abból a téves meggyőződésből, hogy az arab tömegek a demokráciáért lázadtak fel. Holott az alacsony életszínvonal, a szegénység és a mindent átszövő korrupció ellen léptek fel, nem a politikai berendezkedés jellegéért, emberi jogokért és egyéb elvi ügyekért. Az elűzött diktátorok helyén viszont nem demokrácia épült ki, hanem hosszas polgárháborúk (Líbia), szélsőséges iszlám fundamentalisták (Egyiptom 2011–13), vagy mindkettő (Szíria és Irak) következett. Urnáknál szinte mindenütt az iszlám fundamentalisták diadalmaskodnak a muszlim világban.

Mindez viszont komoly problémát okozott a saját ideológiai elvakultságának buborékában élő nyugati politikai és szellemi elitnek. Szíriából, Irakból, Tunéziából és Afganisztánból tömegek vándoroltak illegálisan a gazdag Európába, s alighanem további milliók indulnának útnak, ha megtehetnék, azaz lenne miből fizetni az embercsempész bandáknak. Gaddafi meggyilkolása után Líbia pedig Afrika és a Közel-Kelet átjáró házává vált, az Európába induló migráció gyülekezőközpontja.

A szomszédos Egyiptomban al-Szisszi diktátor 2013-ban katonai puccsal döntötte meg a demokratikusan megválasztott iszlám fundamentalistákat, s azóta vaskézzel irányítja az országot. Meglehetősen eredményesen: a százmillió lakosú, koldusszegény Egyiptomból nem indulnak tömegek Európába, s a más országokból származók sem használják Egyiptomot migrációs kiinduló állomásként. A muszlim világban a stabilitást csak vaskezű diktátorok (vagy királyok) biztosíthatják (lásd Szaúd-Arábiát, Marokkót, Jordániát, vagy a szovjet-utód közép-ázsiai „sztánokat”), különben iszlám szélsőségesek veszik át az irányítást (mint Afganisztánban a minap), vagy polgárháborúba süllyednek az országok. Demokráciára jóformán sehol sincs igény, bármennyire is meglepő ez a Nyugat számára.

Kijózanodik végül a Nyugat? Megérti végre, hogy saját demokratikus értékrendje nem univerzális, hanem csak a nyugati civilizációban működőképes? Befejezi-e végre saját ideológiájának az exportját? Mely révén csupán milliós számú hívatlan vendéget és az iszlám terrorizmus kiterjedését kapja cserébe!