Kizsákmányolás

Valaha virágzó községből faluvá degradált településen lakó kedves ismerősöm panaszkodik, hogy a közigazgatási központjuk a szó szorosa értelmében kizsákmányolja az ott lakókat. Az adót beszedi, de beruházást nem eszközöl.  Látszatként, porhintésként évente kiutal nekik valami csekély összeget egy falunap megrendezésére.

A jelenség nem új, évtizedek óta bevetté vált ebben az országban.

Éppen kikerültem a kisiskolás korból, amikor az ország szovjet mintájú közigazgatási átszervezésével városunk rajonközponttá minősült vissza, s mi bekerültünk Temes, majd átnevezése után Bánát tartományba. Attól a pillanattól kezdve gyermekként is éreztem, mit jelent másodhegedűsnek lenni, hiszen nálunk minden csak a tartományi szervek beleegyezésével történhetett. A jelentősebb beruházásokat a tartomány központjában valósították meg, a két aradi egyetem átkerült a tartományközpontba, de (például) aradi mozikba csak a temesvári után egy héttel mutatták be az új filmeket. Az Aradon ideiglenesen megszüntetett magyar színházat négy évre rá Temesváron alapították újra. 

Ide, „vidékre” (falura) csak csurrant-cseppent valami, az „uraságoktól levetett” holmiból. Amíg Temesváron átrendezték a belvárost (lebontották a várat), új épületekkel kiegészítették a foghíjas főutat, megkezdődött a nagyarányú lakásépítkezés, miközben a Maros partján csak a katonatiszteknek épült három kis tömbház.

És nem elég, hogy az anyagiak leosztásakor alaposan megkurtították az aradiaknak járó összegeket (ebben ludasok voltak a mindenre rábólintó helyi pártvezetők is!), de még a tartomány teljes lakosságát is „megsarcolták”. Az idősebb aradiak emlékeznek arra, hogy a filmszínházakban minden jegyhez 25 banis felárat csaptak, hozzáárulásként a temesvári stadion építkezéséhez. A fiatalabb generáció tagjai bizonyosan rálegyintenek az összegre, de emlékeztetőül hozzátenném: akkoriban az öt belvárosi mozi mindegyikében naponta öt (olykor hat) előadást tartottak, a legtöbbet telt házzal, vagy szép számú közönség előtt. Egy-egy sikerfilmre egy-két héttel korábban kellett megvenni a belépőt. A stadionra beszedett összegek csak Aradon sok millióra tehetők.

Tehát mindmáig általánosan elfogadott szokásról van szó. A Kárpátokon túli politikusok zsigerből utasítják el az autonómiát, úgy emlegetik, mint a sátán találmányát. Mert az autonómia biztosíthatná azt, hogy a megtermelt javak bizonyos hányadát csak helyben lehessen felhasználni. A befizetett adók azt a részét nem is kellene „beszolgáltatni” a központi költségvetésbe. Abból lehetne önerőből a vidéki településen utat, víz-, gáz- és csatornahálózatot, akár öntözőrendszert is kialakítani, az oktatást, a kultúrát támogatni.

Ennek eléréséhez gyökeres szemléletváltásra lenne szükség. Az ahhoz szükséges politikusok viszont mifelénk sem közel, sem távol nem akadnak. Még Európában is alig!