Korea

Mi, akik szerencsére a világ békés táján élünk, ahol a nyugalmat csak a belpolitikai csatározások, időnként a főleg nyugati szomszédunkkal folytatott diplomáciai meg sajtóháborúk zavarják meg, nehezen tudunk elképzelni tényleges, fegyveres konfliktust.

Pedig a világon, számunkra már-már hihetetlen módon, napirenden vannak a háborúk – gondoljunk csak a pillanatnyilag zajló szíriaira –, amelyek óriási emberi és anyagi veszteségekkel járnak.

Jó hónapja egy másik fegyveres konfliktus kilátásai körvonalazódnak, ezúttal a Távol-Keleten, az 1945 óta két államra osztott Koreai-félszigeten. A következő néhány napban akár el is dőlhet, hogy lesz-e háború, amelyet Észak-Korea helyezett kilátásba, vagy győz a józan ész, és lassacskán helyreáll a béke. A béke, amelyik a második világháború után tulajdonképpen meg se született, hiszen a szovjet (Észak) és az amerikai (Dél) befolyás alá került szétszakított ország között mostanig (pontosabban március közepéig)  

csupán fegyverszünet volt érvényben. Észak-Korea most ezt is felmondta, tehát a két ország között háborús állapot áll fenn, amely – északi kezdeményezésre – bármikor fegyveres harcba csaphat át.

Az 1994-ben elhunyt Kim Ir Szen (a „Nagy Vezér”, az észak-koreai állam első kommunista vezetője, a mostani észak-koreai diktátor nagyapja – többek közt tőle tanulta az 1970-es években „népünk legszeretettebb fia”, „a Kárpátok géniusza” undorító személyi kultuszát) április 15-én született, s e dicső nap „nagyszerű” alkalom lehetne „az imperializmus elleni döntő támadásra”. Hogy az imperializmust ezúttal Dél-Korea, az északinál több mint kétszer népesebb és gazdaságilag sokszorosan felülmúló testvérország, meg a mögötte álló világhatalom, az Egyesült Államok képviseli, az az ifjú, ám becsvágyában a jelek szerint nagyapját, apját is felülmúló diktátort nem zavarja. Valószínűbb azonban, hogy egyrészt (nem egészen világos célzatú) zsarolásról van szó, másrészt belpolitikai helyzetének megerősítéséről álmodozik, hiszen annyira korlátolt mégsem lehet (vagy mégis?), hogy két-három, állítólag valóban létező atomtöltetével térdre kényszerítse Amerikát.

De ha nem is: a rakéták elindulhatnak (bár nem biztos, hogy célba is érnek), s ez esetben a válaszcsapás aligha marad el. És könnyen lehet, hogy e csapást az észak-koreai rendszer nem éli túl.