Mit mutat a miniszterelnöki óra?

Minthogy, feltételezhetően, az ország kormányának vezetője nem egy olcsó, két doboz cigaretta árán bolhapiacról vásárolt időmérőt hord a csuklóján, valószínűleg – román idő szerint – a pontos időt mutatja.

Most azonban egy másféle miniszterelnöki óráról beszélek: arról, hogy az alkotmány előírásának megfelelően a végrehajtó hatalom feje a parlament, „a nép bölcs gyülekezete” elé citálható, hogy beszámoljon és magyarázatot adjon bizonyos (kormányzati) kérdésekre.

Nos, ez az elmúlt napokban – nem először az ország 1990 utáni történetében – ismét bekövetkezett: a parlament, a Szociáldemokrata Párt (PSD) kezdeményezésére meg- vagy kihallgatta – a magyar nyelv a kettőt elég markánsan megkülönbözteti – a román miniszterelnököt annak kapcsán, hogy íme, itt van majdnem november közepe, és a liberális kormánynak még mindig nincs jövő évi költségvetés-tervezete.

Hát mit akar?

Mint egy előző cikkemben már írtam: a normális az volna, ha ilyentájt a parlament már tárgyalná a jövő esztendei költségvetést, hogy mielőtt az új esztendőbe lépünk, már tudja az ország népe, de főleg a helyi közigazgatás (amelynek az országos, milliárd lejekben jelentkező mutatókat kell számos alsóbb szintre, megyékre, városokra, községekre leosztania), miként vágjon neki a következő esztendőnek.

Nos, a miniszterelnöki óra nevű meghallgatáson az ország kormányának feje azt mondta: a jövő évi (még csak tervezet szintjén létező) állami és társadalombiztosítási költségvetés nem szándékszik az adókat és járulékokat emelni, a költségvetésben mutatkozó (nagyon komoly – szerk. megj.) hiányokat az adók jobb, nagyobb arányú begyűjtésével, a gazdasági teljesítmény növelésével fogja megoldani.

Minden nagyon szép, jó, meg lennénk elégedve – ha igaz.

De sajnos, nehéz hinni benne.

Most már csak kb. három hét van hátra a december 6-i parlamenti választásokig. Alig hinném, hogy ilyenkor egy hatalmon lévő és arra törő párt az jelentené ki, hogy az ország kormányához kerülvén komoly megszorító intézkedéseket hoz, mert ezt kívánja meg a nemzet jövője. Pláne ha érzékeli, de legalábbis sejti, hogy a hatalomért folyó harcban nyakában lihegő ellenpárt, a legfőbb ellenfél azt állítja: „tudjuk, mit kell tennünk”. (Mást, gondoljunk bele, nem is mondhatna.)

Ha mindent elhinnénk, amit egy választási kampányban egy-egy párt állít, boldogan szavaznánk a kedvezőnek tűnő ajánlattal előállóra – amíg kiderülne, persze jóval később, hogy csőbe húztak.

Most még nem tartunk ott, egyelőre „szabad a vásár”, mindenki jöhet, és jön is akár beválthatatlan ígéreteivel.

Ha tudnám, kedves olvasó, hogyan óvjam meg Önt a tévedés és csalódás veszélyétől, megtenném. Annyit mondhatok: ne higgyen annak, aki nagyon sokat és nagyon hirtelen, biztosan ígér. Románia ugyan bizonyos mértékig még mindig a végtelen lehetőségek országa. De távolról sem annyira, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt.