Mitől jó a magyar válogatott?

Ha valaki jó két hete azt kérdezi tőlem, mi a valószínűbb: hogy a Hegyalja dombjai Arad külvárosáig csússzanak egy nagy esőben, vagy hogy Magyarország csoportelsőként, veretlenül jusson tovább az Eb-n, hát az előbbit választottam volna.

Hogy megnyerje a vasárnapi, belgák elleni mérkőzést, már az sem tűnik teljesen lehetetlennek, bár ne szálljunk el ennyire magunktól, olyan fantasztikusan jók azért nem vagyunk.

A magyar szövetségi kapitány a Népszabadságnak adott, tegnap megjelent interjúban azt mondta: a sok munka meghozza a gyümölcsét és emellett a kialakított, sikeresen összekovácsolódott közösség nagyon sokat tud nyomni a latba. Egyetértek. Nagyon komoly és kemény munka nélkül ma már lehetetlen csúcseredményeket elérni, a sportban különösen nem: fociban százezerszer kell gyakorolni a labdaátvételt, -kezelést, passzot, kapuralövést (és mint láttuk világhírű focistáktól: akkor sem biztos, hogy minden sikerül). Ha pedig nincs szuflád arra, hogy lezavarj jó erőben kilencven percet, ne is próbálkozz. És akkor még nem is szóltunk a taktikáról, amelynek szintén kulcsszerepe van vagy lehet egy mérkőzés során – ám ez már a csapatvezető dolga.

De van itt valami más is: valaki – talán az előző vagy a jelenlegi szövetségi kapitány, vagy mindketten, a pszichológus vagy mit tudom én, ki – elhitette a játékosokkal, hogy nem kell eleve betojni az ellenféltől. Éveken keresztül az volt ugyanis a benyomásom, sok más nézővel egyetemben, hogy a magyar csapat már tele nadrággal fut ki a zöld gyepre, és bizony nehezen hordozza a plusz terhet. Most, az Eb eddigi mérkőzésein mintha nem így lett volna, s talán ez a mentalitásváltozás a nagy nyereség: azt ugyanis nehezen tudom elképzelni, hogy x, y, z focista az összetartás néhány hete alatt technikában, képzettségben sokkal jobb labdarúgóvá vált.

Az eddigi Eb mindenesetre tele van meglepetésekkel. És könnyen meglehet, hogy a soruk folytatódik.