Nagy honvédő háború

Felbonthatatlan monolitikus testvéri egységbe olvasztotta a nagy honvédő háború a Szovjetunió népeit. Ezt sulykolta a szovjet propaganda évtizedeken keresztül. Tengernyi műemlék, könyv, film, színdarab készült a háborúról, a parttitkárok felszólalásaiban kiemelkedő hivatkozási alap volt évtizedekkel a fegyverek elhallgatása után is.

A nagy honvédő háború az októberi nagy szocialista forradalommal együtt a Szovjetunió ideológiai tartópillérei voltak, noha elnevezésük megtévesztő külső szemmel nézve. A világ többi részén második világháborúként ismerik azt, amit a Szovjetunióban nagy honvédő háborúnak neveznek, a bolsevikok 1917-es puccsát pedig nagy októberi szocialista forradalomnak.

A hatalmas Szovjetunió szinte minden városában, még a legkisebbekben is – sőt számos faluban is – emlékművet állítottak fel a nagy háború hősei emlékére. Mondhatni, kötelező volt, akárcsak a Lenin-szobor. Mind a 15 szovjet tagköztársaságban ezer, sőt, tízezer számba voltak ilyenek. Végül is a Szovjetunió hatalmas véráldozatot fizetett, nem kevesebb, mint 27 millió emberéletet veszített az 1941 és 1945 közötti háborúban. Mindenekelőtt a mai Belorusz és Ukrajna területén, a harcok ugyanis főleg ott zajlottak, s a pusztítás is ott volt a legjelentősebb, sokkal jelentősebb, mint például Oroszországban, melyet csak kisebb mértékben érintett a háború. Sztálin éppen hatalmas véráldozatára hivatkozva külön ENSZ-tagságot szerzett a nyugati hatalmakkal való tárgyalásokon a Belorusz és Ukrán szovjet köztársaságok számára a Szovjetunió tagsága mellett. A nyugati hatalmak belementek ebbe, noha kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy ezzel csak két további szavazatot adnak a szovjeteknek: 1945 és a birodalom 1991-es összeomlása között egyetlenszer sem fordult elő, hogy Belorusz vagy az Ukrán szovjet köztársaság másképp szavazott volna az ENSZ-ben, mint a Szovjetunió.

A birodalom 1991-es összeomlása után a nagy honvédő háború emléke elfakult a mindenható állami propaganda megszűnése révén, a lakosság körében – főleg az idősebb nemzedéknél – azonban továbbra is nagy tiszteletnek örvendett. Egyes függetlenné vált országokban – például a Baltikumban – egyszerűen elutasították, számos emlékművet eltávolítottak közterekről, hiszen számukra ezek nem a felszabadítást, hanem a fél évszázados szovjet megszállást jelképezték. Ukrajnában a nagy honvédő háború jócskán megosztotta a társadalmat, az akkor fegyverrel megszerzett Nyugat-Ukrajnában ugyanis szintén szovjet megszállásnak tekintik az eseményeket, akárcsak a balti államokban. Végül is a nyugat-ukránok fegyverrel harcoltak 1955-ig a szovjet hatalom ellen. Ukrajna többi részein azonban továbbra is kimagasló és felemelő történelmi pillanatnak tekintik, hősöknek tisztelve a vörös hadseregben milliós számba harcoló ukrán katonákat. A történelem értelmezése – különösképpen a második világháború eseményei – az egyik legjelentősebb törésvonal a szenvedélyesen euroatlanti beállítottságú Nyugat-Ukrajna és az ország többi része között.

Putyin mostani inváziója talán ezt is fölülírja? A korábbi, 2014-es orosz agresszió nagyméretű dekommunizálást indított el Ukrajnában. Törvénnyel tiltották be a kommunista múlt dicsőítését, mely révén több ezer Lenin-szobrot (és egyéb kommunista vezetőét) döntöttek le, több tízezer utcát neveztek át, sőt, több település elnevezését is megváltoztatták. Az egymillió lakosú Dnipropetrovszkból így lett egyszerűen Dnipro, a húszas évek kommunista vezetőjére utaló rész nélkül. A mostani orosz katonai támadás pedig valós honvédő háborúba taszította Ukrajnát. Talán idővel ez kerül nagy honvédő háborúként, az ország alapmítoszaként az egyre erősödő ukrán nemzeti öntudatba, szovjet elődje helyére?!