Nemzeti vagy biztonsági ügy?

Hogyan kezeljék a szovjet időkből megmaradt, jelentős méretű orosz nyelvű közösségeket? A kérdés fölöttébb kényes ügy a balti országokban, különösképpen az Ukrajna elleni orosz agresszió kezdete óta, mivel a Kreml amolyan ötödik hadoszlopként fordíthatja őket a balti országok ellen. Ráadásul maguk a telepesek is erősen megosztottak, az orosz nyelvű közösségeket komoly identitáskrízis jellemzi. Mindezekről folytattak eszmecserét a Rigában rendezett nemzetközi konferencián az érintett országok, illetve számos európai kisebbségi szervezet képviselői.

Nyelvi-nemzetiségi helyzet

A Kreml ukrajnai fegyveres terjeszkedése és általában birodalmi politikája megkongatta a vészharangokat a húsz éve EU- és NATO-tag balti országokban, különösképpen Észtországban és Lettországban, ahol 380 ezres, illetve félmilliós orosz nyelvű közösségek élnek, és az összlakosság kb. 30%-át, illetve 35%-át teszik ki. Litvániában a nem egészen 200 ezres orosz nyelvű közösség a lakosság kevesebb, mint 8%-át jelenti, s nemcsak az államalkotó litvánok, hanem az őshonos lengyel nemzeti kisebbség mögé szorul.

Nem őshonos orosz nemzeti kisebbségekről van szó, hanem több nemzetiségű szovjet telepesekről, akiket a kommunista rendszer telepített tudatosan a balti államokba azok szovjetizálása céljából. A második világháború és a Szovjetunió 1991-es összeomlása között a balti államok fél évszázadig szovjet megszállás alatt álltak. Az etnikai arculat megváltoztatását célzó politikának hivatalos elnevezése is volt – „a testvéri szovjet népek segítsége a szocializmus építéséhez” –, és nemcsak a balti térségre terjedt ki, hanem a hatalmas Szovjetunió összes tagköztársaságára. Észtországban és Lettországban a betelepítés akkora méreteket öltött, hogy a helyi maroknyi népek már egyenesen nemzethaláltól rettegtek, az észtek összszáma ugyanis egymillió, a letteké pedig 1,4 millió! Nálunk is voltak hasonló betelepítések a Kárpátokon túli országrészekből Erdélybe hasonló célokból, a hatalmas Szovjetunióban mindez azonban, nos… szovjet dimenziókban zajlott!

Nemcsak etnikai oroszokat telepítettek be, hanem más nemzetiségűeket is, akik vagy már korábban eloroszosodtak, vagy a Baltikumban járultak hozzá az eloroszosodáshoz: az orosz nyelv követelmény volt mindenki számára, legyen szó helyiekről vagy ukrán, tatár, baskír, kazah, kirgiz, üzbég, udmurt vagy bármilyen más nemzetiségű telepesről, a helyi nyelv viszont nem! Így váltak más nemzetiségűek akaratlanul az eloroszosítás ügynökeivé.

Függetlenségük visszanyerése óta ezen szovjet telepesek komoly fejfájást okoznak Észtországban és Lettországban. Nem kapták meg automatikusan az állampolgárságot, abból a megfontolásból, hogy a hatalmas birodalom összeomlása nyomán hazamennek. Ez csak részben következett be, visszavándorlás révén a telepesek száma megfeleződött 1991 óta, de még így is jelentős orosz nyelvű közösségek maradtak. Az állampolgárságot csak történelem, alkotmányos ismeretek és nyelvi vizsgák alapján lehetett megkapni, s ennek nyomán csak a telepesek kb. fele szerezte meg. A legnagyobb akadály a nyelvismeret, a szovjet időkben egyáltalán nem tanulták meg a helyi nyelveket, a függetlenség óta pedig vagy nem voltak képesek, vagy nem akarták megtanulni – Észtországban a szovjet telepesek több mint fele egyáltalán nem beszéli, vagy csak töri az észt nyelvet, Lettországban pedig 60%-uk erősen hiányos lett nyelvismerettel rendelkezik.

Ellentmondásos önazonosság, kollektív identitásválság

A különböző nemzeti eredet, a történelmi-érzelmi kötődés hiánya és az eltérő egyéni érvényesülési stratégiák még inkább megosztották az oroszajkú közösségeket. Lettországban például kb. 25%-uk megtanult lettül, megszerezte az állampolgárságot, és teljes mértékben Lettországgal azonosul, illetve ellenszenves Putyin Oroszországával szemben. Kb. 35% még Lettország létjogosultságát sem fogadja el, nem is hajlandó megtanulni lettül, és nyíltan támogatja Putyin hódító ambícióit, azt remélve, hogy a Baltikumra is kiterjednek. A maradék kb. 40% pedig ingadozó, nemigen lelkesedik Oroszországért, még kevésbé Putyin birodalmi céljaiért, de Lettországot sem tekinti hazájának, közömbös sorsát illetően, derült ki a lett kulturális minisztérium felméréséből. Észtországban még árnyaltabb a helyzet, a híres tartui egyetem szociológusai által a konferencián bemutatott tanulmánya szerint: az oroszajkúak 35%-a folyékonyan beszél észtül, és teljes mértékben (18%), vagy részben (17%) azonosul Észtországgal és támogatja annak EU-s és NATO-s jövőjét. 23% nem beszél észtül, ellenszenves Észtországgal szemben, teljes mértékben Oroszországgal azonosul, és támogatja Putyin agresszív birodalomépítő céljait. 27% elutasítja Észtországot és a mai Oroszországot egyaránt, s az egykori Szovjetuniót sírja vissza. Ezen kategóriában gyakori, hogy még az orosz identitást is elutasítják, hangsúlyozván, hogy „nem vagyunk oroszok, mi szovjetek vagyunk” (mî nye russzki, mî szovjecki) címen. Hallani sem akarnak az észt állampolgárság megszerzéséről, az orosz állampolgárságot ugyanolyan határozottan elutasítják, lejárt szovjet irataikat használják, s felháborodnak, hogy azokat sem Észtország, sem Oroszország nem hajlandó meghosszabbítani. Nyilván az idősebb korosztályról van szó – szellemileg három évtized után sem képesek megemészteni a Szovjetunió megszűnését. Végül a legérdekesebb kategória az a 15%, amely többnyire orosz állampolgár, nem tud észtül, mégis Észtország-párti és elszántan Oroszország-ellenes, olyannyira, hogy önkéntesen vonulna harcba fegyverrel a kézben Putyin katonái ellen!

A megosztottság korosztályosan is jelentős, az Európát bejárt fiatalabb nemzedék jól megtanulta az ország nyelvét, állampolgársággal is rendelkezik, és élvezi az Észtország, illetve Lettország EU- és NATO-tagságával párosuló előnyöket. A szovjet-nosztalgia az idősek körében jelentős, a középkorúak pedig megosztottak. Az Ukrajna elleni háború ráadásul fokozta az identitás-krízist, hangsúlyozzák egyhangúan a konferencián nagy számban résztvevő oroszajkúak.

Ostor és mézesmadzag

Balti oldalról hasonló a helyzet: mit kezdjenek a kis országok ezen közösséggel, melynek jelentős része frusztrált helyzetével kapcsolatban, nem is hajlandó elfogadni a független Észtország, Lettország és Litvánia létjogosultságát, nem akarja megtanulni azok hivatalos nyelvét, és továbbra is elvárja, hogy a baltiak használják az oroszt. Birodalmi szemléletükből kifolyólag felháborítónak tartják, hogy az államalkotó baltiak nem tudnak (fiatalok), vagy nem akarnak (idősebbek) oroszul beszélni, s üldözött áldozatnak tekintik magukat, mert nekik kell alkalmazkodni a helyi többséghez, s nem a balti népeknek hozzájuk. A szovjet időkben például leszólták a helyieket, ha anyanyelvükön szólaltak meg nyilvános helyen, gyakran hangzott el a „beszélj emberileg, ne madárnyelven”, ha valaki helyi nyelven szólalt meg, s nemcsak a balti országokban, hanem az összes volt szovjet köztársaságban.

Moszkva ráadásul évek óta politikai fegyvert kovácsolt ebből, a Kreml propagandája évek óta felnagyítja az orosz nyelvűeket érő „elviselhetetlen üldözést”, Ukrajnát ezzel az ürüggyel rohanta le. Ugyanazt az ürügyet szinte minden volt szovjet köztársaság ellen fel lehet használni, az oroszajkú telepesektől mindenütt elvárják a függetlenné vált ország nyelvének ismeretét, a saját anyanyelvét üldöző Belarusz kivételével.

A balti országok oroszajkú közösségének jelentős része fogékony a Kreml propagandájára, és potenciális konfliktus esetén ötödik hadoszlopként Moszkva oldalára szegődne. Az ukrajnai agresszió előtt a hangsúly az integrációra esett, azóta viszont a biztonságra tolódott át.

Az oroszországi propagandagépezetet már 2022 óta EU-s szinten betiltották, a moszkvai rádió- és tévécsatornák egyetlen balti országban sem sugározzák, noha a tiltást ki lehet játszani. Lettország a keményvonalas stratégiát választotta, bezárja az orosz tannyelvű iskolákat, mivel egyetlen EU-s ország sem biztosít államilag finanszírozott anyanyelvű oktatást a bevándorló közösségeknek, sem Németország a törököknek, sem Franciaország az araboknak, sem Olaszország a románoknak stb.  Több, mint harminc évig a balti államok mégis biztosították, de ha hála helyett az oroszajkúak jelentős része annyira ellenszenvesen viszonyul Lettországhoz, hogy még a lett nyelvet sem hajlandó megtanulni, akkor nem is érdemel közpénzből finanszírozott anyanyelvű oktatást. A szociális juttatásokat is megszünteti (orvosi ellátás, kompenzált gyógyszerek stb.) azok számára, akik 34 év alatt sem voltak hajlandók minimálisan megtanulni lettül, és felvenni a lett állampolgárságot, sőt kb. 3000 személyt hivatalosan felszólítottak, hogy hagyja el az országot.

A közszolgálati lett rádió és televízió orosz nyelvű csatornái határozottan Ukrajna pártiak, mivel azt az oroszajkú közösség integrálódott része működteti. Arról nem is beszélve, hogy a Putyin-ellenes oroszországi független média éppen Rigába menekült 2022-ben, s onnan sugároz azóta is, de nem a lettországi orosz közösségnek, hanem Oroszországnak, mint annak idején a Szabad Európa Németországból a teljes keleti blokknak. Ez meglehetősen ellentmondásos helyzetekhez és személyes drámákhoz vezet, a Lett Rádió orosz tagozatnának egyik újságírónője elsírta magát a konferencián, mert Putyin-ellenes műsorai és a Rigába menekült ellenzéki orosz sajtóval való együttműködése miatt nem mehetett el Oroszországba anyja temetésére. Oroszországban ugyanis letartóztatták volna, és hosszú börtönbüntetésre ítélték volna „az orosz hadsereg lejáratásáért” (Moszkvában így bélyegeznek bármit, ami nem dicsőíti Putyin háborúját), Lettországban viszont gyakran ellenszenvvel tekintenek rá orosz neve és nyelve miatt, noha tökéletesen beszél lettül, és meg is szerezte a lett állampolgárságot!

Észtország inkább a mézesmadzag stratégiát folytatja, legalábbis 2022 óta. Jelentősen bővítették a közszolgálati rádió és televízió orosz nyelvű adásait, a magánkézben lévő újságokat, internetes hírportálokat, rádió- és tévéállomásokat pedig felszólították, hogy orosz nyelvű változatokat készítsenek, a többletköltségeket pedig az állami költségvetésből fedezik! Mindezt azért, hogy az oroszajkú közösség alternatív anyanyelvű információkhoz jusson, s ezzel eltávolítsák a Kreml háborús propagandájától. Ezen hozzáállás sem újdonság, számos nyugat-európai ország hasonlóképpen támogatja közpénzből a mérsékelt iszlám-irányzatokat, hogy a milliós nagyságrendű ottani muszlim bevándorló közösségek ne essenek az iszlám fundamentalizmus karjaiba.

Oktatás terén bonyolultabb a helyzet, az orosz tannyelvű iskolákat nem számolják fel teljesen, de korlátoznák hozzáférhetőséget, főleg a nem orosz nemzetiségű telepesek számára. Észtország ugyanis már 1991 óta felajánlotta a tatár, baskír, azér, és különösképpen a rokonnak tekintett finnugor nemzeteknek (udmurtok, marik, mordvinok stb.) az anyanyelvű oktatást, de azok már annyira eloroszosodtak, hogy elutasították. Ha már nem hajlandók saját anyanyelvűkön tanulni, akkor tereljük őket az észt államnyelvű oktatás felé, hogy ne váljanak óhatatlanul a további oroszosítás eszközeivé. 

Újabb fehér emigráció?

Az Ukrajna elleni orosz agresszió paradoxon helyzetet teremtett a Baltikumban. Lengyelországhoz hasonlóan mindhárom ország elkötelezett Ukrajna mellett, társadalmi konszenzus támogatja annak honvédő harcát. Az utcákon, épületeken tengernyi ukrán zászlót látni, közintézményeken a kék-sárga ukrán lobogó mindenütt kint van a lett és néha az EU-s zászló mellett. Magánházak ablakaiban, erkélyeken, autókon gyakran csak az ukrán zászlót látni, sőt a rigai buszokon és villamosokon is ott az ukrán zászló! Az utcákon sétálva röpke néhány nap alatt is gyakran hallani a „Szlava Ukraini, gerojam szlava” köszöntést (dicsőség Ukrajnának, illetve dicsőség a hősöknek választ). Általános ukrán-párti elkötelezettségükkel a balti országok több százezer ukrajnai menekültet fogadtak be. Többnyire orosz nemzetiségűeket, vagy nemzedékek óta eloroszosodott ukránokat, Putyin hadserege ugyanis mindenekelőtt Ukrajna oroszajkú keleti és déli vidékein gyilkol és pusztít, nem a szolidan ukrán nyelvű közép-és nyugat-Ukrajnában. Ebből kifolyólag az ukrajnai menekültek óriási többsége orosz nyelvű, de tüntetőleg ukrán nemzeti szimbólumok nyilvános viselésével jelzik elkötelezettségüket. A menekültek nagy száma (az 1,9 milliós lakosú Lettország például 230 ezer ukrajnai menekültet fogadott be) jelentősen megemelte az orosz nyelv arányát, szinte az összes balti városban több orosz szót hallani manapság, mint a háború előtt.

Az orosz nyelvű ukrajnai menekültek – és a kisebb számú oroszországi menekült –elszántan Putyin-ellenesek. Végül is Putyin miatt kényszerültek elmenekülni: az ukrajnaiakat a háború tette földönfutóvá, az oroszországiak pedig nem hajlandók ágyútöltelékként szolgálni Putyin nagyhatalmi ambícióit, és gyilkolni ukrajnai nemzettársaikat, vagy ellenzékiek, s azért menekültek el nagy számba.

Egy évszázad után újjáéledne a fehér emigráció? A bolsevik győzelemmel végződött oroszországi polgárháború után 1920–21-ben másfél-kétmillió orosz menekült külföldre, főleg Franciaországba és Németországba. Az volt a híres orosz fehér emigráció: nagy orosz hazafiak voltak, viszont ízig-vérig elszántan kommunistaellenesek.

Az elszántan Putyin-ellenes, oroszajkú ukrajnai és oroszországi menekültek egyértelműen a száz évvel ezelőtti fehér emigrációt elevenítik fel a Baltikumban. Ami paradoxon helyzetet teremtett: a menekültek és a helyi oroszajkú telepesek jelentős része között komoly feszültségek keletkeztek, előbbiek ugyanis kemény hangon róják fel utóbbiaknak Putyin támogatását. Oroszul! Mivel a balti többség és a helyi oroszajkú telepes közösség kisebb része úgyszintén kőkeményen Putyin-ellenes, a menekültek révén a közhangulat fokozottan Ukrajna-párti. Vagyis paradox módon, az orosz nyelvűek arányának látványos megnövekedése az Oroszország elleni hangulat fokozásával párosul.