Pontosítsunk!

A megdöbbentő, a nézőt mélyen megrázó Magyar Golgota című film aradi vetítése után többen állítottak meg, s érdeklődtek, hogy mennyi a valóság a filmben látottakból. Megpróbáltam magyarázni, hogy nem dokumentumfilmet láttunk, ez a film egy művészi alkotás. A tizenhárom vértanú közül Pozsgai Zsolt azért választotta Török Ignácot, mert neki egyedül nem volt családja, ezért is titulálta „rejtélyesnek”. Az ő életébe könnyebb volt beleszőni eseményeket. Maga a rendező fejtette ki, hogy „nem dokumentumfilmről, hanem játékfilmről van szó, ami szabadon bánik a történelmi helyzetekkel: nem csak arról beszél, ami volt, hanem arról is, ami lehetett volna”.

Ezeket a sorokat elsősorban azoknak szánom, akik nem ismerik elég pontosan nemzeti történelmünk e részét, az aradi vértanúk elítélésének és kivégzésének részleteit. Leszögezem: Török Ignác filmbeli személyes tragédiája fikció (elképzelés), nem a történelmi valóságot rekonstruálja. A forgatókönyv a hadiskolát végzett hadnagy egy elfeledett fiatalkori szerelmére, a vele folytatott viszonyra építi fel a történetet. „…Az tény, hogy volt egy bécsi szerelme, egy férjes asszony. Azt írta Török Ignác valamikor, hogy hűséges marad a nőhöz élete végéig. Utánajártam ennek a történetnek, kiderült, hogy ettől az asszonytól született Töröknek egy gyereke, erről Vörösmarty is írt, akivel jó barátságban volt a vértanú” – nyilatkozta a darab írója és rendezője.

A levéltárakban felkutatott és közzétett dokumentumokban viszont sehol nincs szó arról, hogy valaha személyesen találkozott volna Julius Haynau táborszernaggyal. (Különben ő nem is tartózkodott Aradon a kivégzések előtti napokban, október elejétől valamennyi levelét, parancsát, utasítását az ácsi táborból keltezte.)

De mit tudunk a főszereplő vértanú utolsó napjairól? Ismert tény, hogy a kihallgatása során karakán módon viselkedett a vele szemben kihívóan durva, sértegető magatartást tanúsító bírákkal. A hadbíróságnak ugyanis a kiváló hadmérnöknek két volt tanítványa is tagja volt, akik becsmérlő szavakkal gúnyolták egykori felettesüket. Amikor, még az ítélet kihirdetése előtti egyik kihallgatáson Török Ignác utalt arra, hogy a halálos ítélet esetén vagyonát szegény rokonaira hagyná, egyikük felkiáltott: Ön még a tulajdon hullájával sem rendelkezhet! Amikor a hadbíró kivezettette Törököt a teremből, az egyik őr puskatussal durván úgy ütötte vállon, hogy félájultan kellett visszatámogatni a cellájába. Mégsem panaszkodott.

Az ítélet kihirdetése (szeptember 26.), majd annak megerősítése (október 5.) után csak három elítéltnek engedélyezték azt, hogy feleségük belépjen a vár területére és elbúcsúzzon: Damjanich Jánosnak, Lahner Györgynek és Vécsey Károlynak. Senki másnak! A várőrséget megerősítették, riadóztatták az egész egységet. Csak a papokat engedték be a várba.

Az utolsó éjszakáját Török Ignác szótlanul töltötte, a Budán élő bátyjának írt levelet. A hozzá belépő papnak meggyónt, s átadta a levelet és óráját, hogy juttassa el testvérének. Mint egyedüli hozzátartozójának!

A kivégzéskor Török Ignácot másodikként szólították a bitófa alá. Miután leoldották kezéről és lábáról a bilincset, saját lábán ment az akasztófáig. Ott hithű keresztényként ezeket mondta: „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak őt szolgáltam.” Mielőtt fellépett volna a zsámolyra, szívrohamot kapott, és meghalt. Úgy tették nyakára a kötelet.

Földi maradványait az 1932-es Maros-áradást követően kezdődött gáterősítési munkálatok alatt találták meg, emelték ki, s vitték be a múzeumba. 1974-ben, a kivégzés 125. évfordulóján helyezték el a Vesztőhelyen emelt obeliszk hátsó kriptájába.

A fentebb leírtak semmit sem vonnak le a Pozsgay Zsolt rendezte film művészi értékéből. (Ezért meg is kapta az őt megillető díjat.) A benne elhangzottakat viszont a történelmi valóságnak megfelelően kell megítélni.

Legalábbis nekünk, magyaroknak.