Rendes fickó, kár, hogy magyar

A vasárnap megejtett romániai választások kétségtelenül hoztak meglepetéseket, ezek egy része azonban várható volt a hazai helyzetet ismerő elemző számára.

Nem meglepetés, hogy a két székelyföldi megye, Hargita és Kovászna elsőprő „magyar” győzelmet hozott, elvégre ott még mindig a magyarság van döntő többségben.

Maros és Szatmár megyében nem volt ilyen egyöntetű a dolog, alakulhatott volna másképp is. Az erős román többségű Biharban, meg Nagyváradon azonban tiszta csoda lett volna a magyar győzelem: a Pece-parti Párizsnak ugyanis olyan (most újraválasztott) polgármestere volt, akit, mostanig felmutatott jó eredményei okán, amolyan „bezzeg gyerekként” emlegetnek az országban.

A meglepetés Nagyszebenből és Temesvárról jött, ahol német nemzetiségű városatya vezetheti a municípium sorsát a következő négy esztendőben.

Nagyszeben (ókori Cibinium, középkori Hermannstadt) évszázadokon keresztül az erdélyi szászság legfontosabb erődítménye, az Erdélyt alkotó „hét város” legjelentősebbje, a XIX. század közepén jó másfél évtize az erdélyi „hét város” legjelentősebbje) Erdély fővárosa volt. 1910-ben a 20 ezer német lakos nagyobb számú a magyaroknál és románoknál együttesen. 1941-ben, a második világháború elején 28 ezer a német, de már 35,7 ezer a román, s csak 4300 a magyar. Végül a 2011-es legutóbbi népszámláláson a közben jócskán megnövekedett lakosságú városban másfélezernél csak kicsikével több németet regisztráltak. A többit jó pénzért – szó szerint – eladta a román állam vezetősége, s még örült is, hogy megszabadult az „idegen elemtől”.

2000-ben azonban egy bizonyos Klaus Iohannis nevű, szebeni születésű tanárembert választottak a helybeliek a nagy múltú szász város élére, aki 2014-ben aligha kerül az ország élére, ha városában nem mutat fel időközben kiváló eredményeket. Pedig hát német volt...

Még cifrább a történet Temesváron, a szintén nagy német (sváb) múltú városban: pár napja egy nem helyi, sőt nem is romániai születésű (hanem Németországból visszaköltözött) német nemzetiségű polgár került a város élére.

Temesvár lakosai között még 1880-ban is 21 ezer német volt, közel kétszer annyi, mint a románok és magyarok együttvéve. 1970-ben a németek még mindig a lakosság jó egyharmadát tették ki (miközben a magyarok a 31,7 százaléknál tartottak).

A legutóbbi, 2011-es népszámlálásnál azonban összesen 4193 németet (és 15,5 ezer magyart) mutattak ki – számuk és arányuk azóta biztosan nem növekedett –, egyértelmű tehát, hogy Dominic Fritz távolról sem csak német szavazatokkal lett a Bega-parti város első embere. Hanem azért, mert német – bár, a nagyszebeni új polgármesterhez hasonlítva, nem állnak (lehet, hogy csak nem tudok róla?) emlékezetes tettek a neve mögött.

A német azonban az alaposság, hozzáértés, professzionalizmus szinonimájaként él a románok jelentős részében. (Talán az anyaországi, németországi szimpátia, s ennek okán az onnan várható támogatás reménye is?)

A vasárnapi választások egyik emlékezetes mozzanata számomra egy aradi román (jeles kultúrember!) megszólalása, aki azt fejtegette: szerinte az RMDSZ aradi jelöltje előkelőbb helyet érdemelt volna a polgármesterségért folyó küzdelemben, mert az UTA élén és a sportéletben jelentős sikereket mutatott fel. „De tudja, mi a probléma? – fordult a műsorvezetőhöz. – Az, hogy magyar.”

Olvasóink, főleg az éltesebbek között aligha van olyan, aki ne hallott volna román munkatársaitól, barátaitól ilyen mondatot. Vagy magyar közegben ennek pont az ellenkezőjét: „román, de nagyon rendes”.

A nemzetiségi előítéletek Romániában 2020-ban, minden ellenkező híresztelés dacára távolról sincsenek „lerendezve” és átadva a feledésnek. A németekkel szemben, a jelek szerint, nagyjából igen. De németek, meg mondjuk, zsidók, fájdalom, manapság már alig vannak Romániában.

A román–magyar (történelmi) ellentétek azonban, a lelkek mélyén sajnos, még élnek.

Ha a magyarok már csak nyomokban, mutatóba lesznek majd, vajon eltűnnek?