Sajnálat

Nem hiába mondják, hogy bizonyos események fölött a történelem mond majd érvényes – vagy az adott korban annak minősülő – ítéletet.

Ha a mindenkori kormányzatok döntéseit ésszerű (mellesleg: emberiességi) követelmények szerint hozták volna és hoznák, a világ sorsa másképp, okosabban, kedvezőbben alakulhatott volna és alakulhatna, a jövő távlatában.

De hát a dolgok nem így működnek. Gyakran évtizedeknek, akár évszázadoknak kell eltelniük ahhoz, hogy egy-egy kormányzati döntés súlyos és káros következményeit fel lehessen mérni, illetve hajlandóak legyenek felmérni. Ezért is fordulhat(ott) elő, hogy a korunkban megszaporodtak a sajnálkozások és bocsánatkérések kései, bár szimbolikus értékű gesztusai. A mai Németország valósággal vezekel a náci atrocitások, a holokauszt miatt, Romániában elítélték a kommunizmus régi bűneit, a katolikus egyház bocsánatot kért az inkvizíció szörnyűségei miatt – és a példák sorát folytathatnánk. Legutóbb, most csütörtökön, a cseh miniszterelnök fejezte ki sajnálatát a szudétanémetek elűzése miatt Münchenben, a bajor tartományi gyűlésben, és beszédét általános megelégedés kísérte: mindenki úgy értékelte, hogy lépés történt a történelmi megbékélés felé.

De mi is történt a Szudétavidéken, Csehszlovákiában a második világháború után?

Az, hogy az ország számottevő, mintegy hárommilliós német lakosságát – a náci bűnökre való hivatkozással – jogaiktól és vagyonuktól megfosztották, elűzték, kitelepítették, főleg a mai Bajoroszságba, felmérhetetlen gazdasági, kulturális károkat okozva a mai Csehországnak. (Csak zárójelben jegyezzük meg: a Benes-dekrétumok mai napig érvényben vannak.)

Azt tudomásunk szerint eddig senki nem mérte fel, mekkora veszteséget okozott Romániának az egykor majdnem nyolcszázezer főnyi német (erdélyi szász, bánsági és partiumi sváb, fejpénz fejében való, a németek esetében kényszerlakhelyre történő kitelepítés után bekövetkező) „kiengedése”, a zsidók „elengedése”. Amiben talán szerepet játszott az az együgyű elképzelés is, miszerint így az ország megszabadul az „idegen” elemektől, és nemzetiségi szempontból a jótékonynak vélt egyszínűség felé tesz lépést. Ma sokan vannak, akik a „hőbörgő”, autonómiát rebesgető magyarokat is szívesen „exportálnák”. 

A sajnálkozás, bocsánatkérés kétségtelenül szép és előremutató gesztus, ám a múlt bűneit aligha tudja semmissé tenni.