Sportpresztízs

Amire számítani lehetett, be is következett: a hazai olimpiai és sportbizottság lemondott, de még funkcióban lévő elnöke megduplázta a riói olimpián érmet szerzett és helyezést elért sportolók előre kitűzött jutalmát: az aranyosoknak 70 ezer, az ezüstösöknek 56 ezer, a bronzosoknak 42 ezer eurónak megfelelő lej jár, de jut a 4–6. helyezetteknek is 14, 10 500, illetve 7000 euró. Plusz egy-egy Renault gépkocsi, az érem fényességének megfelelő típusú. És persze jutalmazzák az edzőket s azokat, akik hozzájárultak a sikerekhez.

Szóval: a sportsiker pénzzel jár nálunk, mint ahogy majdnem mindenütt. A legtöbb ország számára a győzelem vagy helyezés presztízskérdés, hisz mivel lehetne jobban előtérbe tolni egy országot, négyévente legalább egyszer, mint egy minél fényesebb éremmel, a rangsorban, az éremtáblázaton egy minél előkelőbb helyezéssel? Nyilván nincs ország, amely ne szeretne jól szerepelni; az csak többnyire szép beszéd, hogy az olimpián nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. (Azoknak, akik a részvételnél többre nem képesek!) Nyilván tetszenek emlékezni rá, milyen országos felzúdulást, elégedetlenséget váltott ki a román olimpiai csapat valóban gyenge szereplése: minden bizonnyal fejek is fognak hullani ennek kapcsán, mert, mondják egyesek, a nemzet tehetségén, teljesítőképességén esett csorba.  

Nézegetem Rió végleges éremtáblázatát, és kb. azt olvasom ki belőle, amit már eddig is tudtam: a legelején a legnagyobb gazdasági hatalmak állnak. Kivétel nélkül olyan (gazdag) országok, amelyek megengedhetik maguknak azt, hogy támogassák, ilyen-amolyan formában, a sportoló ifjúságot, s amelyek ebből élő hagyományt teremtettek.   

A sport ugyanis pénzbe kerül, többnyire sokba. Kellenek hozzá tornatermek, uszodák, sportlétesítmények, edzők, felszerelés, a lovassportokhoz méregdrága lovak és sok egyéb minden, amelyeket egy szegény ország aligha engedhet meg magának. Kell nemzedékről nemzedékre szálló hagyomány, szülői példa és hajlandóság arra, hogy a gyermeket sportolásra bíztassák. És kellenek példaképek – érmesek, bajnokok, csúcstartók –, akiket a zsengekorú ifjúnak érdemes követnie. Ahhoz, hogy bárhol a világon bajnokok nevelkedjenek, tíz- és százezerszámra kell gyereknek, fiatalnak sportolnia, hogy a legtehetségesebbjeik eljuthassanak a legmagasabb szintekre – persze embertelenül nehéz munka árán.

De ha nem is jut el a csúcsra, a sportolásból akkor is hatalmas előnyei származnak az ifjúságnak erőben, egészségben, küzdő- és fair-play szellemben. Csupa olyasmiben, aminek későbbi életében nagy hasznát veszi.

Magam, őszintén szólva, ez utóbbi szempontot, a csúcsra el nem jutottak nyereségét tartom egy társadalom számára sokkal fontosabbnak, mint az olimpiai vagy egyéb érmeket. Amúgy egy ország sok olimpiai érem nélkül is jól elvan: Kanada vagy Svájc, Csehország vagy Ausztria, például, jócskán Magyarország alá került a dicsőségtáblán (Norvégiát, Ausztriát Románia is jócskán lehagyta), de akár ma szívesen elcserélném velük, érmeink ellenében, az életszínvonalukat, anyagi civilizáció szintjüket, és biztos vagyok benne, hogy mi járnánk nagyon jól.