Ünnepnélküliség

Végre túl vagyunk a legutóbbi nemzeti ünnepen – már akinek az volt –, az utóbbi másfél hét bosszankodásai után az aradiak élete visszazökkenhet a megszokott kerékvágásba. 

Mert ugye, a nem mindennapi katonai parádéra való előkészületek miatt délelőttől késő estig lezárták a belváros villamosközlekedését, de az autóforgalmat is a mellékutcákba terelték, ahol a végeláthatatlan sorok, a torlódások rengeteg feszültséget okoztak.

Eközben a megyeközpontba igyekvők a Hegyalja tértől gyalog voltak kénytelenek kutyagolni, a kellemetlen hidegben. Mindezt azért, hogy a nemzeti ünnep alkalmával sötétben masírozzanak, ugyancsak sötétben koszorúzzanak?

Ki érti ezt?

Annál inkább érthető a nagy garral beharangozott, majd katasztrofális minőségben kivitelezett teljes felújítása a Forray utcának, aminek a befejezett végét szintén sötétben adták használatba. Ez volt az egyetlen módja a magas rangú bukaresti vendég előtti teljes lebőgés elkerülésének, noha az egyenetlenül, jobbára találomra lerakott, méregdrága díszburkolat minőségét sötétben is pillanat alatt letesztelheti a rajta sétáló. Aki, ha nem figyel eléggé, könnyen megbotlik, felbukik a sok helyen ujjnyira kiálló díszkövek sarkain. Ráadásul be sem fejezték végig, hiszen a nagypiac felöli részen, még mindig dolgoznak a megszokott ritmusban, minőségben. Az ott tébláboló polgárok manapság is ugyanolyan lefitymáló közömbösséggel szemlélik a sziszifuszi munkát, mint az ünnep előtt, amit látszólag az átlagpolgár sem érez a sajátjának. Mert bizonyára érzik: az együtt élő népek egyike nem ünnepelheti azt, amivel a másikat megalázzák. Ezt a rendszerváltás utáni gyulafehérvári, első közös ünnepségen éreztem először, amikor az akkori RMDSZ-elnök beszéde közben Petre Roman miniszterelnök, fütyülésre beintett az aljanépnek. Akkor hasított először belém az ünnepnélküliség fájdalma, de azt hittem, az RMDSZ felső vezetése is vágyik a valódi, közös ünneplésre, amiért lobbizni fog egy olyan nemzeti ünnepért, amelyik mind a többségi románság, mind a romániai magyarság számára elfogadható, ünnepelhető. Szerintem erre legalkalmasabb a december 22-e lenne, amikor a kommunista diktatúra alóli felszabadulást, az egymásra találást ünnepelhetné többség és kisebbség, önfeledten. Ha akkor lenne a nemzeti ünnep, a magyar vezetők számára sem tűnne megalázónak a rendezvényeken való részvétel, a hozzászólás. Ha december 22-én ünnepelhetnénk, talán a városháza előtti téren, 3 kivetítővel lebonyolított román népzene közé egy-egy magyar nóta, esetleg magyar tánc is beférne, a nézőseregben bizonyára magyarokat is látni lehetne. Akkor mi is teljes jogú, megbecsült polgároknak érezhetnénk magunkat, megszabadulhatnánk az ünnepnélküliség keserű érzésétől, a maró fájdalmától.