Változó vélemények, avagy köpönyegforgatás

Jó két évtizeddel ezelőtt a szélsőségesen durva nacionalizmusáról közismert hazai pártvezér avval híresült el, hogy egyik pillanatról a másikra levetkőzte antiszemitizmusát, s a zsidó nép nagy barátjának kezdte népszerűsíteni önmagát. Még egy brassói monumentális szakrális építmény finanszírozását is megígérte. (Nem lett belőle semmi, de akkor nagyon jól hangzott a külföld fülének!)

Ugyanebbe a témakörbe tartozik az egykori aradi kommunista párttitkárnak, majd újságírónak az esete, aki éveken keresztül ócsárolta napilapjában a nemzeti kisebbségeket, anyanyelvünket következetesen zsidó-horthystának (iudeo-horthyst) nevezte.  Mindaddig, amíg meg nem hívták egy izraeli látogatásra. Utána írásaiban a legnagyobb filoszemitának tüntette fel magát. Akkor mondta egyik barátom, hogy dobjunk össze egy nagyobb összeget, s hívassuk meg a mi kontónkra egyhetes eszem-iszomra a határon túlra. Lehet, utána ő lesz a legnagyobb védelmezőnk.

E két köpönyegforgató eset jutott eszembe a minap, amikor láttam az anyaországi Jobbik Párt jelenlegi elnökéről készült felvételeket, s meghallgattam nyilatkozatát az amerikai nagykövetség zsidó húsvéti fogadásáról. Néhány éve a parlamentben ő javasolta a zsidó képviselők lajstromozását, sőt utóbb azt is állította, hogy minden zsidó polgár nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Nem véletlen, hogy pártját szélső nacionalistának, az egykori náci nemzeti szocializmussal összekacsingatónak minősítették. Most meggondolatlannak nevezte saját egykori nyilatkozatait, de azért nyilvánosan nem kért bocsánatot megsértett polgártársaitól.

Az eseteken elgondolkozva egy nagyon bölcs román közmondás tódul emlékeimbe: a farkas bundát válthat, de szokásait sohasem cserélheti fel. Vagyis ebben a földi életben bárány vagy birkahús fogyasztása helyett sohasem fog füvet legelni. Az első adandó alkalommal az említettek is valamennyien visszatértek, visszatérnek az alapelveikhez.

Nem írok nevet, az idősebb és a középkorú olvasók tudják: kies hazánkban is az utóbbi közel három és fél évtizedben alakult néhány olyan párt, amely nyílt fasiszta elveket vett be szervezeti szabályzatába. Egyikük-másikuk parlamenti képviseletet is szerzett, sőt még államelnökjelöltjük is volt. Egyikük a második fordulóba is bekerült. Ezeknek, valamint az időközben alakult pártoknak a tagjai és szimpatizánsai azok a futballhuligánok, akik komolyabb következmények nélkül magyarellenes rigmusokkal zavarják a székelyföldi csapatok mérkőzéseit. Vagy belerondítanak olyan felemelő megemlékező rendezvénybe, mint Aradon a Vértanúk napjába 1999-ben, vagy a minap a Kölcsey Ferenc-szobor leleplezésének ünnepségébe Nagykárolyban, ahol (magánemberként) a magyar köztársasági elnök is jelen volt. 

Vajon meddig lehet mindezt tolerálni? Mikor születik meg egy olyan egyértelmű, nem különböző módon értelmezhető törvény (és annak korrekt alkalmazási utasítása), amely szigorúan bünteti a szélsőnacionalizmust. És olyan ítéletek, amelyek nemcsak a nemzetiségiekét sújtják, mint eddig immár évtizedek óta! (Ismét lásd a nagykárolyi szoborhoz kapcsolódó hatósági büntetéseket.)