Zsugorodó közel-külföld

Moszkvában aligha sírják vissza a 2020-s évet. Tavaly Oroszország befolyása és tekintélye tovább csökkent, utóbbi mondhatni zuhant. Még az egykori Szovjetunió utódállamaiban is, melyeket Oroszországban közel-külföldnek neveznek.

Moszkva politikai, katonai és gazdasági befolyása már a Szovjetunió 1991-es szétesésekor – sőt, már azelőtt is – visszaszorult a függetlenné vált utódállamokban. Putyin elnök azonban prioritásnak tekinti az orosz befolyás visszaszerzését, illetve megerősítését, immár évek óta. Kevés sikerrel. A térség egyre inkább kicsúszik Moszkva irányítása alól. Szinte mindenütt.

Közép-Ázsia volt szovjet köztársaságai (Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán, együttesen a „sztánok”) politikailag nem fordultak ugyan Moszkva ellen, orosz és eloroszosodott lakosságuk viszont több, mint felére csökkent (mintegy 12 millióról olyan 5 millióra) a jelentős elvándorlás révén, aránya pedig zuhant a helyi muszlim nemzetek gyors szaporodása nyomán. Az 1991-ben még szolidan orosz nyelvű nagyvárosokban (pl. Alma-Ata, Taskent) mára csak elvétve lehet hallani orosz szót. Gazdaságilag Moszkva már elvesztette Közép-Ázsiát, a hatalmas Kína gazdaságilag jóformán felfalta a „sztánokat” az utóbbi években.

A Kaukázusban még látványosabb az orosz befolyás visszaszorulása. Grúzia már több, mint egy évtizede Moszkva ellen fordult, célja továbbra is a NATO-tagság, még akkor is, ha ennek kevés az esélye. Oroszország 2008 óta katonai megszállás alatt tartja Grúzia két rebellis tartományát, Abháziát és Dél-Oszétiát, noha a rebellió nagy részt kívülről, Moszkvából szított. Grúzia mondhatni, az egykori Szovjetunió leg oroszellenesebb országa a baltiakon kívül. A kőolaj és földgáz gazdagságán felbátorodott Azerbajdzsán is folyamatosan eltávolodott Moszkvától és az etnikai testvérhez, Törökországhoz közelített. Tavaly ősszel Azerbajdzsán nagyméretű katonai konfliktust indított el nyílt török támogatással az oroszbarát Örményország ellen, s visszaszerezte a Szovjetunió felbomlásakor örmények javára elvesztett területek nagy részét. Oroszország nem tudta megvédeni örmény szövetségesét. A magabiztos Azerbajdzsán mit sem törődött az erős orosz politikai nyomással, Moszkva pedig nem kockáztatott meg nyílt katonai beavatkozást az örmények megvédésére. Utóbbiak jócskán ki is ábrándultak emiatt, noha a roppant ellenséges türk népek gyűrűjében, puszta fizikai megsemmisítésük veszélyének nyomása alatt Örményország valószínűleg kitart orosz szövetségese mellett, nincs más alternatívája, az 1915-ös nagy népirtás traumája egyszerűen az oroszok karjaiba taszítja az örményeket.

Moszkva befolyási övezetének igazi nagy tétje azonban Kelet-Európa. Az oroszok közel-külföldje azonban itt is visszaszorul. Moldova EU-párti államfőt választott tavaly Maia Sandu személyében, aki fölényesen nyert a Moszkva által támogatott Igor Dodonnal szemben. A moldovai lakosság pedig egyre inkább az EU-ba vándorol jobb megélhetésért – román útlevéllel. Nemcsak a moldáv/román többség, hanem az ukrán és orosz nemzeti kisebbségek is tömegesen veszik fel a román állampolgárságot, hogy Nyugat-Európába juthassanak. Sőt, még a retorikai szinten vehemensen románellenes szakadár Transzdnyesztria lakosai is egyre nagyobb számban veszik fel a román állampolgárságot hasonló megfontolásból. Moldova is egyre inkább Európára tekint, mintsem Moszkvára.

Észtország, Lettország és Litvánia már 2004 óta EU- és NATO-tagok, Moszkva befolyása ott szűnt meg leghamarabb, arról nem is beszélve, hogy 1988–89-ben éppen a Baltikum indította el az elszakadási folyamatot, melyet a többiek is követtek, s mely végül a Szovjetunió felbomlásához vezetett.

A szomszédos Beloruszban is inog az orosz befolyás, noha az országot – Örményország mellett – Moszkva leghűségesebb szövetségesének tartják. Sőt, az erősen eloroszosodott beloruszok meggyőződésből Moszkva-pártiak, nemcsak érdekből, mint az örmények. Beloruszban nincsenek jelentős EU- és NATO-párti politikai erők, a lakosság sem lelkesedik Európáért. Az augusztus óta tiszteletreméltó bátorsággal utcán tüntető tömegek nem országuk nyugati orientációjáért kockáztatják személyes szabadságukat és testi épségüket, hanem Lukasenka távozását követelik. Amennyiben az eddig óvatos Moszkva nyíltan felkarolja a közutálatnak „örvendő” zsarnokot, a belorusz társadalom könnyen nyugat felé fordulhat.

Ahogy – a távolról legjelentősebb – Ukrajna tette 2014-ben. A Krím félsziget megszállásával és a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus mesterséges szításával Putyin a nyugat-pártiak ölébe taszította Ukrajnát. Moszkva elvesztette Ukrajnát, hosszú távra! Az addig orosz- és nyugatpártiak között megosztott ukrán politikai osztály szinte mindenestől nyugat-pártivá vált, Kijevben immár nincs olyan politikus vagy párt, aki/amely nyíltan felvállalná az orosz orientációt, mint 2014 előtt, az EU- és NATO-csatlakozás célját a teljes politikai osztály támogatja, még az alkotmányba is belefoglalták.

2020-ban Moszkva befolyási övezete tovább zsugorodott, a közel-külföld egyre jobban eltávolodik. A korábban is oroszellenes országok álláspontja cseppet sem változott, az ingadozók is eltávolodnak, sőt, még a hűséges Örményországban és Beloruszban is inog a Moszkvába vetett bizalom. Kevesen vágynak önszántukból a Kreml karjaiba, a többiek közül pedig egyre kevesebben félnek az orosz medvétől. A Navalnîi-ügy hatalmas pofon volt (vagy inkább öngól) Oroszország számára. Hároméves követés ellenére az orosz titkosszolgálat képtelen volt eltenni láb alól a meglehetősen jelentéktelen ellenzéki személyiséget, sőt, inkompetenciáját a világ szeme előtt leplezték le, többek között maguk a tettesek átverésével. Ezzel összedőlt a profi orosz titkosszolgálat(ok) bárhová eljutó hosszú kezének a mítosza. A hivatalos Moszkva is csak hebeg-habog a történelmileg példátlan csúfos leszerepelés nyomán, Putyin erőskezű rendszerének tekintélye romokba jutott 2020-ban.