Emlék a körtékről

Apai nagyapám amolyan ezermester volt. Ha kellett, minden lakatos-, ha szükség volt minden asztalos- vagy ácsmunkát elvégzett. Műhelyében katonás rendbe rakva, megtisztítva, beolajozva, mindig használható állapotban sok száz szerszámot megtalálhattál. Házat épített, kerítést emelt, utat kövezett. Imádta a kicsi kertjét, minden fáját, rózsatövét ő nemesítette. Mi, gyerekek a mintegy tizenöt gyümölcsfájának terméséből bármikor ehettünk. Sohasem tiltotta, akkor sem szólt ránk, ha zölden dézsmáltuk meg a kajszibarackot vagy a szilvát.

Egyetlen kivétel egy körtefa volt. Jó évben 8-10, rosszban csak 3-4 körtét termett. De egy sem volt kevesebb súlyú egy negyed kilónál.

Nagyapám a virágzástól kezdve szám szerint nyilvántartotta a körtéket, azokat csak ő szedhette le, amikor érettnek ítélte. A súlyosabbakat feltámasztotta, nehogy letörjön velük az ág.

Késő nyáron esténként, az udvaron elfogyasztott vacsora után elővett egy-egy sárgás-pirosas gyümölcsöt. Mindig csak egyet, s réznyelű oltóbicskájával nyolc egyenlő szeletre vágta. Akkor annyian voltunk a családban, a húgom később született. Mindenki kapott egy szeletet. Édes, puha, aromás volt, szétfolyt a szájban. Azóta sem ettem hasonlót, pedig keresem a piacokon.  

1953 nyarán, körteérés előtt, nagyapámat magához szólította a Mindenható. Abban az évben apám a megszokott szertartás szerint szeletelte fel a beérett gyümölcsöt. Nyolc szeletre vágta, hetet kiosztott, a nyolcadikat egy tányéron odatette nagyapám üresen maradt helyére. Senki sem ette meg.

A következő tavaszon a körtefa kizöldült, kivirágzott, majd nyár elején kiszáradt. Követte gazdáját a nemlétbe.

Az évek során valahogyan nyoma veszett (lába kelt?) nagyapám oltóbicskájának. Öcsém halála után nagyapa féltve őrzött szerszámait ócskavasnak adták el. De eltűntek a családi fényképek, iratok is. Köztük nagyapám egyedüli vasutassapkás portréja.

Ebben az árnyékvilágban már csak ketten emlékezünk rá és az ő csodálatos ízű körtéire.