Lengyel gazdasági csoda

A szombati második katyini lengyel nemzeti tragédia ismét a világközvélemény reflektorfényébe hozta a történelmi csapások által annyira sújtott országot. 

A politikai-, katonai-, pénzügyi- és társadalmi elit jelentős részének tragikus elvesztésé nyomán felvetődött a kérdés, hogy Lengyelország mennyire viseli meg a katasztrófa. Többek között gazdaságilag.

Lengyelország ugyanis kakukktojás volt az EU-ban. A 27 tagország közül Lengyelország volt az egyetlen, amely 2009-ben, világválság közepette is gazdasági növekedést ért el.

Tavalyi 1,2%-os növekedéssel Lengyelország más súlycsoportba helyezkedik el, nemcsak a recesszió által súlyosan érintett szomszéd balti országokhoz, Magyarországhoz vagy Romániához képest, hanem a közép- és kelet Európát gyakran lenéző Nyugathoz képest is! Átlagban ugyanis 2009-ben az EU 4,3%-os visszaesést könyvelt el, Németországban a visszaesés 4,8% volt, Nagy Britanniában 5,1%, Franciaországban 2,4%. Svédországban 5,2%, Olaszországban, pedig 4,6%, hogy csupán néhány meghatározó példát említsünk. 2010 első negyedévében a lengyel gazdaság 3%-al nőtt, miközben számos EU-s tagországban a recesszió folytatódik. A 9%-os munkanélküliség is elmarad a 9,6%-os EU-s átlagtól, s az infláció sem okoz komolyabb gondokat Varsóban.

A lengyel gazdasági csoda lényegében két tényezőre alapul: szigorú gazdaságpolitikára és ország nagyságából fakadó adottságok ésszerű kiaknázására.

Szöges ellentétben a többi volt szocialista országgal, ahol a rendszerváltás utáni politikai vezetőségek a fokozatos átmenetet választották, Leszek Balcerowicz pénzügyminiszter már 1989-ben a sokkterápiaként elhíresült drasztikus reformot választotta. Amely eleinte természetesen fájdalmas volt a gazdasági szerkezet-átalakításra kényszerült társadalom számára, de ettől az ország már a kilencvenes évek elején növekvő pályára állt.

A 20 évvel ezelőtti sokkterápia következményei meghatározók maradtak. Egyrészt a lakosság elfogadta a nadrágszíj-meghúzást, vagyis a későbbi kisebb mértékű kiigazításokat nem jártak széleskörű ellenkezéssel: a szakszervezeteknek nem voltak teljesíthetetlen követeléseik, mint általában a többi volt szocialista országokban, s nem elleneztek kapásból minden reformot.

Mivel a sokkterápia rövid távú, ámde jelentős áldozatot követelt a lakosságtól (de összességbe kevesebbet, mint a 15-20 évre elhúzott gazdasági átalakulás a többi volt szocialista országokban) a későbbi varsói kormányok nem mertek gúnyt űzni a verejtékesen elért növekedésből. Egyszerűen nem merték populista intézkedésekkel elkotyavetyélni az ország pénzét, még a szocialista kormányok sem. A válság azokat az országokat sújtotta leginkább, ahol az állam a jövedelmeket meghaladó szociális jellegű közkiadásokba bocsátkozott (Görögország, Magyarország, Románia, Portugália, stb.). A komoly sikernek bizonyult sokkterápia megtanította a lengyeleket, hogy csak addig nyújtózkodjanak, ameddig a takaró engedi, Leszek Balcerowiczot, pedig a világ egyik legkiemelkedőbb közgazdászává emelte. Szaktudására immár nemcsak Varsóban számítanak, hanem számos más országban is.

A sikernek azonban egy másik fontos összetevője is van. Közel 40 milliós lakosságával Lengyelország jelentős belső piaccal rendelkezik, nem függ annyira az exporttól, mint a többi volt szocialista ország. Ami nagyobb védelmet biztosított a külföldi megrendelések recesszió általi drasztikus visszaesésével szembe.

Csakhogy a nagyobb belső piac egymagában nem ér sokat a gazdasági diverzifikáció nélkül. A Lengyelországhoz hasonlóan 40 milliós Spanyolország például a turizmusra és az ahhoz kapcsolódó építőiparra koncentrált, a többi területet, pedig elhanyagolta. A recesszió viszont telibe találta mindkettőt, s Spanyolország gazdasága komoly visszaesést könyvelt el, 19,6%-os munkanélküliségi rátája pedig rekord-magasságú az EU-ban.

Ellenben Lengyelország nem tett mindent egy lapra, gazdaságát jelentős diverzifikáció jellemzi: nehézipar, autógyártás, szolgáltatások, összeszerelőipar, mezőgazdaság, szolgáltatások, turizmus, egyik ágazat sem jutott domináns szerepre.

Mindezek nyomán a 20 éves lengyel fejlődést még a gazdasági válság sem tudta megállítani. Természetesen az életszínvonal is emelkedett. Méghozzá fenntartható módon.