Az élő hit nagy vitalitást ad

Több mint száz esztendeje annak, hogy a trianoni országszakadás után a határon kívül rekedt bánsági, partiumi, erdélyi magyar és szlovák ajkú hívek megalakították a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyházat. A lutheránus gyülekezetek múltjáról, jelenlegi helyzetéről Adorjáni Dezső Zoltán erdélyi magyar evangélikus püspökkel beszélgettünk. 

– Közel 510 év telt el azóta, hogy Luther Márton kiszögezte a wittenbergi vártemplom kapujára 95 tételét. Hogyan hatottak tanai Erdélyben?

– Többnyire 1517-et tekintik mérvadó dátumnak a reformáció kialakulását illetően, de hát 1517. október 31-ének komoly előzményei vannak. A korábbi évszázadokban is számos megújítást célzó mozgalom jelent meg az anyaszentegyházban, akár Husz Jánosra, akár John Wycliffe-re gondolunk. Mindig voltak teológiai viták különböző szerzetesrendek, különböző teológiai irányzatok között, amik nyilván reformokat céloztak. Luther egyébként soha nem nevezte reformációnak a maga mozgalmát, sokkal később, a történelmi értelmezések nyomán veszi fel a reformáció nevet. Ami elindult Wittenbergben, az egy teológiai, hitbeli, belső egyházi mozgalom volt, amely sajnos egyházszakadáshoz vezetett. A magyar királyság területére, különösen a németek lakta vidékekre már a legkorábbi időkben eljutnak a röpiratok, disputációk, igemagyarázatok, amelyek Wittenbergből származnak. És amikor gyakorlatilag megtörténik a római egyházzal való szakítás, és elkezdődik a felekezetesedés, valamikor 1540–1550 körül, akkor az első nagy protestáns áramlat, amelyik az egész magyar királyság területén szerveződik az a lutheránus, az ágostai hitvallású evangélikus egyház. És azután következnek a ’60–70-es években, az újabb irányzatok, a genfi, a bázeli, berni, tehát a svájci reformációnak a hatása, és így szerveződik meg az úgynevezett kálvinista egyház, később pedig Erdélyben az unitárius egyház. A magyarok inkább a kálvinizmus fele fordulnak, ennek nyilván politikai okai is vannak, az Észak-Magyarországi cipszerek, németek megmaradnak a lutheri irányzat mellett, akárcsak az erdélyi szászok és a szász juriszdikció (joghatóság) alatt élő magyarok. Kolozsvár és Torda vidéke jó száz év múltán unitárius lesz, és hát hamarosan megjelenik Erdélyben az ellenreformáció is.

– Hogyan alakult a lutheránus egyház lélekszáma Erdélyben?

– A történelmi Magyarországon közel kétmillió volt a lutheránusok lélekszáma. Nagyjából kétszer ekkora volt a református közösség, és a legjelentősebb többség a 17. század elején felerősödő ellenreformáció nyomán a római katolikus egyházhoz tartozott. A Trianont követő országszakadásnál Erdélyt, Partiumot és a Bánság nagy részét Romániához csatolják, és itt nyilván az evangélikus közösséget is szétszakítják. Erdélyben mindig is létezett egy németajkú evangélikus egyház, amely soha nem tartozott a Magyar Honni Ágostai Evangélikus Egyházhoz, amely történetileg négy egyházkerületre tagozódott: Dunán-inneni, dunántúli, bányai és tiszai. Utóbbi kettőnek egy részéből, illetve az erdélyi szász evangélikus egyházból kiszakadt magyar és szlovák ajkú közösségekből szerveződött meg 1920–21-ben a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház, kolozsvári központtal. A német ajkú lutheránus közösségek megmaradtak a 16. században alapított, nagyszebeni központú Romániai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház kötelékében. Akkoriban, a 20. század harmadik évtizedében, a statisztikák szerint körülbelül hatvanezer lelket számlált az önállósuló, magyar, illetve szlovák ajkú evangélikus egyház Romániában. Aztán a két világháború között van egy óriási vérveszteség, rengetegen menekülnek el, vándorolnak ki. A mai nap körülbelül 25 ezer hívet tartunk nyilván az egyházunkban. A népszámlálás ugyan csak 21 ezer valamennyit jelöl, de az kevésbé mérvadó, mint az egyházi nyilvántartásaink. 

– Merre élnek jelenleg jelentősebb létszámú evangélikus közösségek?

– Főleg Brassó és Kőhalom vidékén, a Partiumban, Bánságban: Nagylakon, Aradon, Temesváron, és hát szórványban gyakorlatilag mindenütt, Marosvásárhelyen, Nagybányán, Szatmáron, Nagyváradon, Kolozsváron. Ezek tulajdonképpen szórvány jellegű gyülekezetek, nagyobb, tömbös háttér nélkül. 

– És hogyan oldható meg a lelkipásztori szolgálat ezekben a gyülekezetekben, a szórványban? 

– Tökéletesen úgy, ahogy a nem szórványban. Parókus lelkészek végzik a lelkipásztori szolgálatot, és ezek a gyülekezetek csökkent létszám mellett is életképes közösségek. A kolozsvári gyülekezet ugye 1920 után 3500 lelket számlált, de azóta óriási volt a kivándorlás. Most 700 lelkes gyülekezetről beszélünk Kolozsváron, 500 lelkesről Marosvásárhelyen, de ezek önfenntartó, saját parókus lelkésszel rendelkező gyülekezetek. És van néhány olyan szórványgyülekezet is, ahol beszolgáló lelkészeink vannak. De ebből nincs sok. 

– A keresztény egyházakra térségünkben is egyre inkább jellemző lelkészhiány mennyire van jelen az evangélikus egyházban?

– Azt tudom mondani, hogy nem küszködünk lelkészhiánnyal, de nem is bővelkedünk. Majdnem ideális a helyzetünk – van bőven lelkészünk, és van bőven lelkészi állás is. Volt egy időszak, hogy nagyon népszerű volt az evangélikus lelkészi hivatás, nagyjából a 90-es évek közepéig túljelentkezés volt, szinte azt mondhatom, hogy túl sok lelkész végzett. Aztán volt egy időszak, amikor ez lefele mutatott, és most az elmúlt két évben azt tudom mondani, hogy újra erősödik az érdeklődés a lelkészi pálya iránt. A lelkészképzés a református és az unitárius kollégákkal együtt zajlik a közös protestáns teológiánkon, Kolozsváron. Ez hatéves képzés: négy év az alapképzés, két év a mesterképzés. 

– Egy korábbi interjúban említette, hogy az 1980-as évek derekán, amikor Ön felvételizett a teológiára, az eredetileg meghirdetett egyetlen hely is eltűnt, és érvényes felvételi vizsgával ott állt a teljes bizonytalanságban. Jelenleg hány helyet biztosítanak az evangélikus teológusok számára?

– Igen, az én időmben érvényben volt a numerus clausus, azaz az akkori hatalom megszabta, hogy hány diákot vehetnek fel a különböző fakultásokra. Ez a 2-es kabinethez, azaz Elena Ceauşescu hatáskörébe tartozott, mert ő foglalkozott az oktatással és a tudománnyal. Annak idején, úgy emlékszem, a reformátusoknál 8–9 hely volt, az unitáriusoknál kettő, és az evangélikusoknál egy. Így hirdették meg a felvételit. Aztán Ceuşescuné úgy gondolta, hogy ez igen sok, úgyhogy levágtak a helyekből. Én ugyan sikeresen felvételiztem, de mivel közben megszűnt a hely, ősszel úgy minősítettek, hogy admis fără loc. Ez egy ilyen incidens volt. De most annyi helyet hirdetünk meg minden esztendőben, amennyire szükségünk van. Évente egy-két hallgatót veszünk fel, ez nekünk elég a folyamatos utánpótláshoz. Jelenleg 47 lelkészünk szolgál a gyülekezetekben. 

– Említette a közös protestáns teológiai képzést. Milyen kapcsolatot ápolnak az erdélyi magyar egyházakkal, illetve a németajkú evangélikus egyházzal?

– A református egyházzal különösen erős a kapcsolat, hiszen az egyházi tanításban annyira minimálisak az eltérések, hogy a nem teológusok nem is nagyon foglalkoznak ezzel. Az 1973-ban Svájcban aláírt Leuenbergi Konkordia tulajdonképpen teljes szószéki és úrvacsorai közösséget biztosít. A közös oktatás, teológiai képzés sem új keletű. Sorsközösségben vagyunk az unitárius egyházzal is, viszont itt a doktrinális különbségek lényegesen nagyobbak. A teológiai intézet keretében azonban vannak olyan tantárgyak, vannak olyan pontok, amelyek teljesen azonosak. Az egyháztörténet például mindenkinek ugyanaz, a szentírásismeret, általános vallástörténet, filozófia, nyelvek, ezt együtt tanítjuk, és akkor vannak a specifikusan unitárius tárgyak, amit unitárius professzorok tanítanak az unitárius karon. A reformátusokkal nagyjából mindent együtt tanítunk, kivéve a hitvallást és a liturgiákat. A 90-es évekig a német ajkú evangélikus lelkészképzés is a kolozsvári teológiához tartozott, nagyszebeni tanszékkel. De aztán ők annyira megfogyatkoztak, hogy nem volt értelme külön tanszéket fenntartani Szebenben, és akkor a nagyszebeni egyetemen van egy külön tudományos műhelyük, ahol teológiát tanítanak, de lelkészképzés már nincs. A teológusaikat, ha vannak jelentkezők, akkor Németországban képezik. Ami az egyházközi kapcsolatot illeti, van egy Lutheránus Nemzeti Tanácsunk, egy olyan fórum, amely a két testvéregyházat összeköti. Itt évente találkozunk, megbeszéljük a közös dolgainkat, és azon túl kölcsönös szolgálatokkal, közös lelkészértekezletekkel tartjuk fenn a kapcsolatot. Nyilván nyelvi nehézségek vetődnek fel, mert nem mindenki tud németül, illetve egyre kevésbé tudnak magyarul a szász kollégák, úgyhogy akkor egy harmadik nyelven kellene kommunikálnunk, vagy fordítókkal. Ez egy picit nehéz, de azért igyekszünk ezt a kapcsolatot ápolni, a közös szolgálatokat megbecsülni, és közös dolgainkat megbeszélni, illetve érdekeinket az állammal szemben képviselni. 

– A szász evangélikus egyháznak egyik nagy problémája a templomok elnéptelenedése, és az ebből fakadó fenntartási nehézségek. A magyar evangélikusoknál ez mennyire jelent gondot?

– Hát ilyen téren nagy különbség van. A szász evangélikus egyház valamikor 200 ezer feletti lélekszámmal bírt, ráadásul többnyire tömbben éltek. Sajnos a nagyfokú kivándorlás nyomán a szász falvak elnéptelenedtek, a városi közösségek is eltűntek. És közel 200 műemlék jellegű vártemplom maradt üresen, amelyeknek a fenntartása olyan drága, hogy ahhoz sem a németországi segítség, sem az uniós források nem elegendők. Örülnek, ha az olyan jelentős templomokat, mint a brassói Fekete-templom, vagy a berethalmi erdőtemplom, a szebeni, medgyesi nagytemplom, jó karban tudják tartani. A vidéki középkori templomok azonban sajnos rossz állapotba kerülnek, gyakran olvasunk arról, hogy beomolnak, tornyuk leomlik. Nálunk ez nem vetődik fel. Nincsenek elnéptelenedő gyülekezetek. Vannak nagyon jól karban tartott, és kevésbé jó állapotban lévő templomaink, de statikailag valamennyi rendben van, használható, és használják is. Az utóbbi 20 évben többségüket sikerült felújítani, mint ahogyan nemrég fejeztük be a fazekasvarsándi templom felújítását. Volt egy olyan eset is Nagyszentmiklóson, ahol valóban eltűnt az evangélikus közösség, a magyar határ közelsége miatt igen sokan áttelepedtek, vagy beköltöztek Aradra, Temesvárra. És akkor a templom gondozását átadtuk egy helyi református presbiternek, aki gondoskodik arról, hogy az épület karakterét, rendeletetését megőrizze. A reformátusok nyilván használhatják, és mi is bármikor szervezhetünk ott ünnepséget, egyházi rendezvényt. Ez a templom is szépen fel van újítva. Nagyjából 70 istentiszteleti hely tartozik az egyházunk kötelékébe. Többségük templom, de vannak imaházak, kápolnák is. És valamennyi használható, jó állapotban van. 

– Mennyire jellemző ez a „jó állapot” a gyülekezetekre? Evangélikus körökben megőrizték a lutheri köszönést: Erős vár a mi Istenünk. Ez egyfajta hitvallás is. Mennyire jellemző az élő hit a gyülekezetekre?

– Gyülekezete válogatja. De alapjában az élő hit megmaradt. Nagyon nehéz időket éltünk meg. A második világháborút követően a fiatal lelkészgárdánkat elhurcolták, a német nevűeket „hivatalból”, a magyar származásúak közül is nagyon sokat, akik megélték a hitüket. Mint szegény Járosi Andor kolozsvári esperesünket, aki a szovjetuniói munkatáborban vesztette életét 1944-ben. Aztán volt idő, hogy a lelkészek nem kaptak fizetést. A sokgyermekes lelkészcsaládoknak abból kellett tengődniük, amit az emberek adományoztak. De ezt is túléltük. Túléltük a ’70-es ’80-as évek nehézségeit, a nagy elvándorlást is. Szóval elmondhatom, hogy nagy vitalitás van ebben a közösségben. Ma is van bőven támadás. Állandóan halljuk a mantraszerűen ismételt állításokat a szekularizációról, az egyház térvesztéséről. Ezek politikailag megfogalmazott állítások, melyek az egyház, a kereszténység meggyengítését célozzák. Ezzel szemben én azt látom és tapasztalom, hogy például a kolozsvári gyülekezetünkben az utóbbi években a templomlátogatók mintegy 70 százaléka fiatal. Akik lelkesek és hétről-hétre ott vannak a templomban, az egyházi életben. A Covid nyomán az idősebbek közül többen elmaradoztak, nem mernek már közösségbe járni. De a fiatalok körében nagy az érdeklődés, a lelkesedés. Sokan vannak az ifjúsági-, a vallástáborainkban. És én ebben látom az egyháznak a mai és jövőbeni vitalitását. Mindig vannak időszakok, amikor egy kicsit alábbhagy, kihűl ez, langyossá válik a hit, de aztán újra fellángol. És itt nagyon sok függ attól is, hogy az új lelkészek, a fiatalok, hogyan állnak hozzá a munkához, hogy hivatással, odaadással, örömmel, hitelesen végzik, és akkor ennek nyilván megvan a hatása. Én annyira nem féltem az egyházunkat, hiszen nem csak mondogatjuk, de hisszük is hogy erős vár a mi Istenünk. És ilyen erővel magunk mögött nem kell aggódnunk. Voltak nagyon nehéz idők, de túléltük. Ez most már nem a túlélésről szól, hanem a minőségről!