Búcsú az utolsó nagyok Egyikétől!

Nem tudok nekrológot írni, mert az az elhunytak életét és munkásságát méltató írás lenne, én pedig csupán emlékezni és emlékeztetni szeretnék...

István bácsi számomra több volt, mint családtag, vagy mint családi lelkipásztor. Nemcsak azért, mert gyermekkorom óta ott volt minden jelentős közösségi ünnepen, és nemcsak azért, mert úgy tudott prédikálni, hogy azt áhítattal hallgatta a rációnak élő ember is, hiszen orátori képességei páratlanok voltak; de azért is, mert tudós papként igazi lelkipásztori munkát végzett. Azon kevesek közé tartozott, akik itthon voltak a Bánságban: itt született, tanulmányai nagy részét itthon végezte, szolgálati idejének nagy részét Temes megyében, Bodófalván és Lugoson töltötte. Ismerte híveit névről, gondról és örömről egyaránt. Bejáratos volt az emberek otthonába, segített jó szóval, imával, áldással.

Megjelenésében, beszédmódjában talpig úriember, aki egy jobb kor emlékeként tündökölt, jelezve, hogy voltak itt mifelénk is nagy emberek. És ezt merem állítani akkor is, ha az utóbbi időben az éppen aktuális hatalmi játszmák mást bizonyítottak róla (de tudjuk, hogy az igazságok mindig érdekfüggőek).

Az én István bácsim otthonában rengeteg könyv volt, mindig volt éppen megkezdett szöveg az írógépben (oh, milyen jókat lehetett klampírozni ezen gyerekként!); folyton inget viselt és szövetnadrágot. De főként azt szerettem, ahogy a nyelvvel bánt: finoman, mesterien, érthetően és érezhetően. Sosem láttam dühösnek, nagyképűnek vagy önteltnek, mindig derűs volt, türelmes, sorsával megbékélt, önmagával harmóniában élő és hihetetlen alázatot sugalló. Alázatot! Pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt, 2012-ben Életút-díjat nyert, 2011-ben Gyémántdiplomát és folytathatnám. Alázatot! Pedig nem kímélte a sors: háború, szegénység, szeretteinek elvesztése, félretettség kísérték útján.

Dr. Higyed István lelkipásztor halálával úgy érzem, szülőföldem utolsó igazán nagy embere is eltávozott közülünk. Összeszorul a torkom, mert az elmúlás mindig fájdalommal jár, és mert egyre kevesebben vagyunk, akik emlékezünk...

Nyugodjon békében! Emléke mindig bennünk él!

dr. Magyari Sára