Igei szolgálattal segíteni a szenvedélybetegeknek

Amint azt előzetesen meghirdettük, a Mosóczy-telepi református gyülekezetben vasárnapig tartott a szenvedélybetegek számára szervezett gyógyító konferencia, a 40. Zsoltár 18. igeversének a szellemében „Noha én szegény nyomorult vagyok, az én Uram visel rám gondot.”

A naponta 18 órakor kezdődött, változó címekkel megtartott áhítatok záró alkalmára vasárnap 10 órától került sor, nt. Sipos András lelkipásztor szolgálatával.

A gyógyító konferencia záró alkalma után nt. Sipos András lelkipásztortól érdeklődtünk a szenvedélybetegek száma, illetve a betegségük felől. Amint a tiszteletes úr elmondta, azt is sikernek tekintik, ha egyetlen szenvedélybetegnek  sikerül megmutatni a gyógyulás útját. Ezúttal azonban Szatmárnémetiből öten érkeztek, közöttük két alkoholfüggő emberrel, a konferencia során azonban kiderült, hogy a másik három személy is valamilyen függőségi gonddal küszködik. Ugyanakkor az is kiderült, hogy noha nem vallották be a gondjaikat, néhány olyan aradi is látogatta az alkalmakat, akik függőségi kérdésekkel bajlódnak. A gyülekezetnek olyan tagjai is rendszeresen ellátogattak, akiket érdekeltek az adott témákban elhangzott igehirdetések, bizonyságtevések. Valójában két, bentlakásos problémás személlyel foglalkoztak elmélyülten. A bentlakásos forma azért szükséges, hogy a délelőtti foglalkozásokon elmondhassák gondjaikat, milyen gyötrődéseken mennek keresztül, amíg beismerik a betegségüket, ki merik mondani, hogy segítségre szorulnak. Az elmondottakból felszínre kerülhet betegségüknek a forrása is. A szenvedélybetegség ugyanis egy olyan állapot, ami személyiségzavart okoz – mondják a kívülállók. Aki viszont benne van, az a személyiségének érzi. Sőt, olykor jól érzi magát benne, egyenesen sértésnek tekinti, hogy ezt valaki betegségnek tartja, amikor maga arra áldoz, hogy egy kellemesnek látszó mámoros állapotban élje az életét.

Minden embernek alapvető kérdése a boldogságvágy, de már a XX. századvégi pszichiátria és neurológia-tudomány rájött, hogy az emberi szervezet nem csak hangulati szempontból, gondolatilag képes boldog lenni, hanem a kisagynak, az agyunknak, a gerincvelőnknek és az idegrendszerünknek erre megfelelő receptorai vannak, amelyeket kémiai szerekkel is provokálni lehet. Már majom korában rájött a főemlős ember: ha erjedt gyümölcsöt eszik, attól jobban érzi magát, vagyis boldogabb. Tehát, ha a boldogságot valaki családos emberként nem kapja meg a társadalom tagjaként, hanem külső támadásoknak, stressz-hatásoknak van kitéve, válsághelyzetek alakulnak ki, akkor ezeknek az áthidalására az érintett személy ajzószereket használ. Abból mindig akkora adagra van szüksége, hogy a krízishelyzeteket át tudja vészelni, csakhogy az ajzószerekből egyre nagyobb mennyiségre van szükség. Éppen ezért, már nem a boldogságvágy, hanem az ajzószer-függés a lényeg, amitől az érintett már nem keresi a boldogságot, mert elveszíti a vele kapcsolatos reményt is. Legnagyobb gond, hogy egy-egy problémás ember környezetében még legalább öt válik érintetté.

Mit jelent a lelkésznek a problémamegoldásra való ráhangolódás?

A kérdésre, nt. Sipos András lelkipásztor kifejtette: – Ha az ember alaposan belegondol, minden lelkésznek az a vágya, hogy a gyülekezet tárgyilagosan figyeljen rá, vágyjon a szavára. Egy ilyen közösség azonban sokkal motiváltabbá tudja tenni az igehirdető szolgálatát. Egy-egy igehirdetés nem attól jó, hogy nagyon ügyes a lelkész, hanem a hallgatóság befogadóképességétől, ha annak tagjai vágynak jót hallani. Éppen ezért, egy ilyen közösségben mondani a szabadítás szavait, tételeit, az nem csak egy prédikációs téma, hanem gyakorlati kényszer-, illetve szükséghelyzet. Igény, vágy, ragaszkodás, amibe kapaszkodnak két kézzel.

Nt. Sipos András lelkipásztor abban a reményében zárta mondanivalóját, hogy a múlt heti gyógyító konferencia, illetve a záró alkalom igei üzenetei a szenvedélybetegek számára megfelelő útravalóul szolgálnak majd függőségeiknek, szorongásaiknak, kiszolgáltatottságuknak a leküzdésében.