Istent imádni, hazát szeretni tőlünk tanuljatok

Október végén, az őszi évad első nagy egyházi ünnepe köszönt bennünket: a reformációra való emlékezés. 1517. október 31-én Wittenbergben dr. Luther Márton ágostonrendi szerzetes és teológiai tanár közzétette híres 95 tételét, amellyel a reformáció elindult diadalmas útjára, s átjárta nemcsak az Egyházat, hanem a világot is. Sokan felzárkóztak mellé Németországban, Franciaországban, Svájcban – akkori nevén Helvéciában – és másutt, hogy Nyugat Európa vallási és szellemi újjászületése, a modern európai civilizáció kiteljesedése elkezdődjék.

A reformáció legelső képviselői aranyszabályként tekintették, hogy az Isten igéjétől és a Szentlélektől támasztott tűznek nem szabad kialudnia.

Mi, késeiek már sokkal nehezebben látjuk át és valljuk meg, hogy mi is volt valójában Istennek ez a csodálatos ajándéka: a reformáció.

A reformáció történetének lapjait olvasva megtudhatjuk, hogy milyen lelki, szellemi és anyagi áldozatot kellett hozniuk azoknak, akik Isten igéjének és Szentléleknek engedelmeskedve szakítottak azokkal a szokásokkal és gyakorlattal, melyek válaszfalat emeltek Isten és az Ő után vágyakozó lelkek és közösségek közé.       

Luther Márton gyötrelmes vívódásaiban eltöltött esztendei és éjszakái szemléletesen bizonyítják annak a harcnak a nehézségeit, mely nyomán Isten engedte, hogy az Őt áhító ember rátaláljon.

A „nagy wittenbergi” mögé Európa több egyházának fiai is felsorakoztak. Hazai reformátoraink közül Dévai Bíró Mátyás, Szegedi Kis István, vagy az 1673-ban gályarabságot viselt 32 lelkész. 

Egy évvel később már 330 evangélikus és református prédikátor állt a vértörvényszék előtt Pozsonyban. Hazaárulással vádolták őket. A fenyegető halálbüntetés miatt sokan a száműzetést választották, vagy Erdélybe menekültek.

Ha áttértek a katolikus hitre, mentességet jelentett a hazaárulás vádja alól. Akiket viszont nem tört meg a fenyegetés, börtönbe kerültek. 1675-ben negyvenkét protestáns lelkészt és tanárt hurcoltatott Kolonich püspök Nápolyba, ahova azonban a leírhatatlan szenvedések után csak harminckettő jutott el, a többi részint megszökött, részint meghalt, egy pedig kitért útközben. Szabadításuk érdekében a Welc testvérpár és Zaffius Miklós velencei református lelkész-orvos minden követ megmozgatott. A protestans államokhoz intézett felhívás nem is maradt hatástalan. A szász választófejedelem is próbált tenni érdekükben. Végül Hollandia utasítására Michiel de Ruyter holland admirális flottája élén 1676. február 11-én (340 éve) megszabadította a derék hitvallókat, csakhogy már 26 volt életben.

A szabadulás után több protestáns országot rendre meglátogatva, lassanként hazatértek, hogy ismét folytassák hivatásukat.

Szinte végtelen a számuk azoknak a hithősöknek, akikre nem volt méltó a világ. (Zsid. 11, 38) Nem volt könnyű Isten mellett dönteni a XVI. század emberének. A ma embere könnyebben utat téveszt, mint az egykoriak, mert atomizált, elszigetelődött világunkban tízezrek között élve is magányosnak, elveszettnek érezheti magát a harmadik évezred embere.   

A fogoly papok könyörgése, Pozsony, 1674 

„Íteld meg, Ó Isten, a mi ügyünket, mely a TE ügyed, és megegyeztetvén a keresztény fejedelmeknek szíveket a mi kegyelmes Leopold királyunk alatt adj minekünk békességes megmaradást, és a mi édes hazánkat, mely az egész kereszténységnek oltalmazó bástyája, a mostan rajta levő pogányoknak igájok alól szabadítsd meg, és tovább pusztítani ne engedjed. Megismerjük keserves könnyhullatással ó kegyelmes Atya a mi bűneinket, melyekkel nem a földi méltóságot, amint vádoltattunk, hanem Te Szent Felségedet bántottuk meg, elhisszük, hogy azokkal érdemlettünk, hogy nemcsak a pogányoknak igája legyen rajtunk, hanem kik keresztyéni nevet viselnek, azoktól is üldöztessünk, megvalljuk a mi lelkünk keserűségével, hogy a mi és egész nemzetünknek bűneivel érdemeltünk mind a gonoszokat, hogy mind a körülöttünk valóknak csúfságul kitetettünk. Ámen.”            

Komádi Sándor