Luther Márton 95 tétele

A reformáció 500 éves elindulását ünnepelve évszázadok óta egy jelképes cselekedet az, amihez kötjük az egyház megújításának, a hitújításnak a kezdetét. Ez pedig dr. Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes, egyetemi tanár, a wittenbergi vártemplom parókus lelkésze 95 tételének a megjelenése, amit 1517. október 31-én bocsátott nyilvánosan vitára a búcsú erejéről és értékéről.

Luther 95 tétele egyetlen visszaélést támad, a búcsúcédula árusítását, leginkább pedig a halottak bűnbocsánatának áruba bocsátását. Nem támadja a pápai intézményt, nem támadja az egyház hierarchikus felépítését, nem foglalkozik ekkor még azzal, hogy az egyház tanai közül melyek azok, amelyek megújításra szorulnak. Egyetlen cél lebegett a szemei előtt, hogy ezt a visszaélést, amely az emberi lelkekben zavart okoz, megszüntesse.

A tételeknek alapvetően két irányzata van. Az egyik egyértelműen elfogadja az egyházi szervezetet, sőt minden kételkedés nélkül igaznak tartja, a másik pedig nagyon komoly kérdéseket vet fel, amiben már körvonalazódnak a későbbi reformáció alapgondolatai. Szinte úgy tűnik, mintha megnyílt volna egy kapu, de nem lehet tudni, mi van a túloldalon és a továbblépés még bizonytalan. Menni tovább vagy nem menni – ez itt a kérdés. A kapu kinyitását a 95 tétel jelentette. Az Ágoston-rendi szerzetes, Luther Márton még minden porcikájával a római egyházban él, a kapu belső oldalán áll. Teljesen elfogadja a pápa főségét, sőt azt mindenben megvédi a búcsúcédula-árusok eljárásával szemben. Többször hangsúlyozza: ha a pápa ezt tudná, nem engedné, hogy az egyházon belül elterjedjen. Sok kérdést is felsorol, amelyeket a hívek a bűnbocsánat vásárlásával kapcsolatban tettek fel neki. A kérdések után pedig leírta, hogy ha „a búcsúkat a pápa lelkületének és gondolatának megfelelően hirdetnék” (91. tétel), akkor a hívek kérdései fel sem merülnének

Ugyanazon természetességgel állt hozzá a papság helyzetéhez. A papok egyháztagok feletti szerepét és Isten irányában való közbenjáró voltát (szerepét) minden kétség nélkül megtartja, sőt kifejezetten védi.

A tételekben meg is fogalmazza, hogy bűnvallás és jóvátétel a papok közreműködésével történik oly módon, hogy a hívő mindenben aláveti magát a közbenjáró papnak.

A római egyház tantételeit nem kérdőjelezi meg komolyabb formában.

Tekintve, hogy a búcsúcédula-árusítás kapcsán gondolkodik, így a mennyország, kárhozat, purgatórium kérdésköre is előkerül. A purgatóriumot tényszerűen kezeli, több helyen említi, mint a kétség helyét. Bár hivatkozik ezen a helyen a Szentírásra, a megtisztulási hely létében nem kételkedik. (16., 17., 25. tétel) Tételeiben a szentek legendáira is hivatkozik, amelyek korábbi pápákkal kapcsolatosak, és azokat példaként állítja az emberek elé. (58. és 62. tétel) A búcsúval kapcsolatban pedig kimondta: „aki az apostoli búcsú igazsága ellen szól, kiátkozást és gyalázatot érdemel.” (71. tétel)

Érezhető azonban az is, hogy már a kapu nyitva van, hogy a túloldalon érződnek a későbbi reformáció igazságai.

Kifejtette, hogy a pápai búcsú intézménye minden kételkedés nélkül létezik, de úgy véli, hogy az imádság, a könyörület, az igazi bűnbánat fontosabb. (36. és 48. tétel) Nem kell búcsúcédula a bűnbocsánathoz, hiszen abban valamennyi keresztény részesülhet. Éppen ezért emberi balgaságot hirdetnek, amikor azt mondják, hogy mihelyt a ládába dobott pénz megcsörren, a lélek azonnal a menybe száll. (27. tétel) Bátran megfogalmazza, hogy a külsőséggel szemben Isten ajándékai az igazán értékesek. A kereszt jóságához mérten az apostoli búcsú is csak a legkisebb dolog, és káromlást szól az, aki azt mondja, hogy a pápai címerrel ellátott kereszt felér Krisztus keresztjével. (79. tétel)

Ha pedig a búcsút egy haranggal és egy felvonulással ünneplik, akkor az evangéliumot száz haranggal és száz felvonulással kell ünnepelni. Éppen ezért tanítani kell a keresztényeket, hogy a „lelki értékekre, a lelki igazságokra figyeljenek, a külső dolgokra pedig ne fektessenek akkora hangsúlyt” (62., 65., 55. tétel)

A 95 tételben két helyen érezhető már az is, hogy megfogalmazódott a gondolat a kapun való átlépéssel kapcsolatban. Luther Márton az evangélium szavaival kezdte tételeit és nem az egyházhoz való hűségre, hanem Jézus Krisztusnak való megtérésre szólít fel: a hívők egész élete „bűnbocsánatra térés legyen” (1. tétel)

A Megváltó középpontba helyezésével zárja tételeit, a jól ismert szentírási idézettel: „Mert más alapot senki sem vethet a meglévőn kívül, aki Jézus Krisztus”. (I.Kor. 3, 11.)

A reformáció lényege: visszatérés az élet egyedüli forrásához, a Bibliához, és élni annak tanítása szerint.

Luther a római egyházat akarta megreformálni, megjobbítani, egyszóval visszatéríteni az evangéliumi magatartásra.

Külsőségekben nem is tudott soha elszakadni attól. Később Kálvin János saját egyéniségének megfelelően, éles logikával rendszerbe foglalta a reformátori tanokat és radikálisabb útra lépett, mint Luther. 

 Komádi Sándor