A becsüs

Van egy „értékes” darabunk: arany férfikaróra, Doxa.

Azt megtanultam, hogy a Doxa márka ma már nincs toppon, legalábbis a múlt század negyvenes éveiben gyártott szériadarabok nincsenek. Inkább a tokjába foglalt aranyért adják a pénzt.

Néhány évvel ezelőtt, némileg szorult helyzetbe kerülve, értékesíteni akartam.

Találtam katalógust, megtudtam mi a piaci ára a fölöslegesnek gondolt családi „értéknek”. Többre számítottam.

Megfelelő helyen, magabiztosan, határozott fellépéssel megvételre kínáltam az órát. Megforgatták, pontosan tudták milyen karátos és hány gramm arany van a tokjában, azonosították a szériaszámot is. A kétharmadát ígérték annak, amire a katalógus alapján számítottam.

Ez a becsüs tisztességes árat ígért, ő is keresni akart az üzleten. Nem tehettem neki szemrehányást. Az órát nem hagytam ott.

Mostanában ismét osztani, szorozni kellett a családi tőkét.

Eszembe jutott az arany karóra, a Doxa.

Erre sarkalt egy kitűnő – nem nagy tisztességre valló – reklámérzékkel összeállított szórólap is, amit bedobtak a postaládánkba.

Felvásárolunk – nem derült ki kicsoda-micsoda cég – borostyánt, aranyat, drágakövet, herendi porcelánt.

Egynapos felvásárlás!

Helyszín: a város több csillagos szállodája.

Bomba árak. Már maga a szórólap is + „összeget” ér.

Azért kilógott a lóláb is. Apró hetükkel kiírták: fenntartjuk a felvásárlási árak változtatásának a jogát.

Magamhoz vettem az órát. Nem voltak illúzióim, inkább a kíváncsiság vitt a szállodában székelő titokzatos felvásárló elé. (Elhatároztam, ha a katalógusbeli árat ígéri, ott hagyom az órát. Ahhoz még hozzá jön a szórólap felmutatásával járó + „összeg” is.)

A recepciós pultnál útba igazítottak. Leültettek, sorszámot kaptam, a 60-ast. Csak az 59-est kellett kivárnom. Nézelődtem az elegáns környezetben, magam elé képzeltem a becsüst.

Eszembe jutott Karinthy, a Tanár úr kéremből az Eladom a könyvem. A könyveit áruba bocsátó kisdiák gondolatfuttatása, a mód, ahogyan reménykedve tanulmányozza az antikvárium becsüsének várható viselkedését.

– Kérjük a 60-ast!

Elegáns kis helyiség. Leülök szemben a becsüssel. Nem öreg, nem hajlott hátú, még csak nem is szemüveges. Kínos eleganciával öltözött, kigyúrt fiatalember ül velem szemben.

– Kedves uram! Akkor hát nézzük, mit hozott nekünk.

Majdnem megilletődve mutatom az órát. Az arany órát!

Kétszer megforgatja. Nincs nagyítója, nem méricskél, fel se húzza. Nem becsmérli, nem kommentál semmit. Kinyilatkoztat:

– Kedves uram! Ezért az óráért, így ahogy van, adok magának… pénzt.

Pontosan a harmadát ígéri annak, ami a katalógusban szerepel, a felét annak, amit már évekkel ezelőtt zsebre tehettem volna.

Kiveszem az órát a kezéből. Elköszönök. Talán húsz másodpercen át volt alkalmam tanulmányozni a becsüst. Esélyt se adtam neki, hogy esetleg újabb ajánlatot tegyen. Tett volna egyáltalán kedvezőbbet is? Beszámította volna a szórólap ígért + „értékét”?

Ez is lehetséges? Neve sincs cég, egy előkelő szálloda védőernyője alatt nevetséges áron vásárolna fel borostyánt, aranyat, drágakövet, herendi porcelánt…

Zsebre dugott kézzel, fütyörészve indultam hazafelé. Örültem a kigyúrt becsüssel való találkozásomnak. Aprócska kaland. Aranyat próbáltam eladni. Ebben a szerepben is belekóstoltam diadalmas szabad kapitalista világunkba.

Két dolgot határoztam el. Véghez is vittem.

Vettem egy tartós bőr óraszíjat, viselem a Doxa karórát.

Megírtam ezt a kis történetet.