Álláspont

Az USA igényt tart Grönlandra, Kanadára és a Panama-csatornára. Trump elnök bejelentése valósággal meglepte, sőt, sokkolta a világot, holott nem mondott semmi újdonságot. Korábbi amerikai elnökök már felvetették az ötletet, sőt, politikai doktrínában fogalmazták meg céljaikat, immár több, mint kétszáz évvel ezelőtt.

Amikor vagy jó három évtizeddel ezelőtt hasonló címmel megjelent egy jegyzetem, az aradi többségi nyelvű írott sajtó akkori szolgálatos szélső nacionalista zsurnalisztája kitámadott, hogy visszasírom azokat az időket, amikor e vidéken az emberek ilyen meg olyan (szociális, nemzeti, faji, vallási) elnyomatásban éltek. Pedig az írás nem azt sugallta.

A december végén ledöntött kommunista diktatúra elnyomásának hosszú évtizedei után 1990 elején az erdélyi magyarság bizalommal tekintett a jövőbe. A rendszerváltást övező óriási lelkesedésben a kisebbségi jogok kivívása karnyújtásnyira tűnt, mindenekelőtt az anyanyelvű oktatás terén.

Az összeesküvés-elméletek az egész világon elterjedtek. Sokan paranoiaként kezelik, mások hisznek benne, és vannak semlegesek, talán én is. A tények beszélnek és olyan személyek véleménye, akik közel álltak, állnak a politikai döntésekhez, a beavatottakhoz, és látják a legapróbb részleteket. Ezért idéztem legutóbb Caroll Quigley professzor véleményét. De lépjünk tovább.

Ursula von der Leyen 800 milliárd eurós védelmi beruházást javasol a ReArm Europe nagyszabású fegyverkezési program révén. Ebből az EU 150 milliárdot biztosítana közös hitelfelvétel révén, a maradék 650 milliárdot pedig a tagországok teremtenék elő védelmi kiadásaik 1,5%-os megemelésével a mostani kb. 2-2,5%-ról. Ehhez az EU-s kohéziós forrásokat is igénybe vehetik, sőt, a megszabott költségvetési hiányt is meghaladhatják.

„Mindig is voltak emberek, akik azt kérdezték: Hová megyünk? De úgy tűnik, még soha nem voltak ennyien.”
Ezt írja egy világhírű amerikai történész 1965-ben, terjedelmes könyve első fejezetének, első mondatában. Vajon ezt a kérdést hányan teszik fel pontosan 60 év elteltével ma, amikor a világpolitika zavarosabb, mint valaha.

Komoly válságba kerültek az ukrán–amerikai kapcsolatok. Az amerikai kormányzat a katonai segélyek felfüggesztése után a hírszerzési együttműködést is megszakította Ukrajnával. Ez még súlyosabban korlátozza Kijev védekezési képességeit, és gyakorlatilag „megvakítja” az országot az orosz támadásokkal szemben.

Pánikhangulat uralkodott el Európában a botrányos Tump–Zelenszkij-találkozó nyomán, melynek sokkoló jelenetei körbejárták a világot. A találkozó akkor mérgesedett el, amikor Zelenszkij biztonsági garanciákat kért az amerikaiaktól az ukrán ásványkincsek, mindenekelőtt a ritkaföldfémek átadásáért. Keserű tapasztalata alapján az ukrán elnök nem bízik meg a Putyinnal kötendő fegyverszüneti megállapodásban, hiszen szerinte az oroszok azt úgysem tartják be. Számtalan precedens van már erre, legutóbb a minszki egyezmények vagy az 1994-es budapesti memorandum.

Gyönyörű napsütéses március. Már a tél sem az igazi, mondogatja két politikai eszmefuttatás között ismerősöm, akivel rég nem találkoztam, s most csapongunk egyik témáról a másikra. De azért ő is örvend, hogy a télutón kisebb a rezsiköltség, ami más években ilyenkor az egekbe szökött. Na de hol vannak azok az évek?!­ – tesszük fel magunkban is a kérdést, ugyanis a hónak, a fagynak itt, a síkvidéken igazán csak a gyerekek örvendenek.

Olvasom a hírek között, s látom a pályaudvaron készült felvételt: Ursula von der Leyen ismét (nem számoltam hányadszor) találkozik az ukrán elnökkel. Most éppen Kijevben vendégeskedik. Nincs abban semmi rossz – mondhatná bárki, hogy az Európai Bizottság elnöke egy jövendő, az Európai Unióba való felvételét váró államba látogat. Igen, ha azt tenné, amivel felruházták: ellenőrizné, megbeszélné azt, hogyan áll az illető ország a felvételi kötelezettségeinek a teljesítésével.

Három éve tart civilizációnk történelmének egyik legértelmetlenebb, véres háborúja két testvérnép között. Minden háború értelmetlen, de vérrokont, testvért gyilkolni nagy bűn, és nehezen indokolható. Nem kell részleteiben ismerni Oroszország történelmét, de annyit megtanultunk, hogy a nagy cári birodalom alapjait Kijevben és annak környékén kezdték építgetni kb. a kilencedik század végén, mondhatjuk a mi honfoglalásunkkal párhuzamosan.

Pánik hangulatot váltott ki Európában a Trump-tornádó. Az új amerikai vezetés véresen komolyan veszi az őrült balliberális túllengés elleni harcot, az orosz–ukrán háborút illetően pedig azt teszi, amit a kampányban ígért. Legutóbb az elnök bejelentette, hogy 25%-os vámokat vet ki az EU-s importra, miután keményen beszólt Brüsszelnek.

Jelenünk egyik legnagyobb, legnehezebben kezelhető problémája az évtizedek óta tartó folyamatos népvándorlás. A kérdés nem új, történelmünk minden szakaszában törzsek, népek, később a szervezett nemzetek, létfenntartásuk biztosítása érdekében vándorlásra kényszerültek.

Sokat utazom. Kamaszkorom multával nagy vágyaim egyike az volt, hogy világot lássak. Tanári pályám első időszakában, a ’60-as évek közepén szinte naponta gyalogoltam jó félórát a magyar határ közelében, természetesen román oldalon. Mert ez a gyalogút vezetett leghamarabb a községbe, ahol tanítottam. „Ott, látod azt a tanyát, az már odaát van” – magyarázta idősebb kollégám.

Nézem a világhálóm érkezett képet: egy osztrák rendőrnő pisztolyt tart egy kőpadon nyugodtan ülő, ráröhögő férfire. Az Ausztria egyik városában történt iszlamista terrortámadás tettese néz szembe a rendőrrel. Percekkel azelőtt ölt meg egy tizennégy éves fiút, s megkéselt még öt személyt.