Hibridháborús kihívások

Súlyos forgatókönyvre készül az EU az egyre agresszívebb orosz hibridháború nyomán. Európában immár kénytelenek olyan forgatókönyvre is felkészülni, amikor valamely EU- és NATO-tagállam területén több halálos áldozattal járó orosz hibrid támadásra kerül sor. A diplomaták már egyeztetnek, hogyan reagálhatna az EU ilyen helyzetben – a válaszlépésekért felelős csoportok bevetésétől és a pénzügyi segítségnyújtástól kezdve egészen az európai válasz kommunikációjának módjáig.

Az ügyet az elmúlt hetekben a 27 tagállam nagykövetei zárt ajtók mögött, telefonok és munkatársak részvétele nélkül tartott megbeszéléseken tárgyalták meg. Az egyeztetések azt követően élénkültek meg, hogy augusztusban robbanóanyaggal megrakott drónt találtak a lipcsei repülőtéren, s csak a puszta szerencsén múlott, hogy nem történt emberi áldozatot szedő súlyos robbanás. Május végén is csak a puszta szerencsén múlott, hogy a galaci tömbház esetében az orosz drón a konyhába csapódott be, s nem a mellette lévő hálószobába, ahol két személy aludt. 

Moszkva jelentősen fokozta az európai országok elleni hibrid támadásait: Lengyelországban gyújtogatás a Starlink-földi állomásánál, amely Ukrajna számára is biztosít internetkapcsolatot; fegyvergyáraknál fölöttébb gyanús tűzestetek, majd a Fekete-tengeren, román és bolgár kizárólagos gazdasági övezetben közlekedő hajók elleni támadások, melyek immár emberi áldozatokat is szedtek, de nem EU-s állampolgárokét. Mindezek mellett az ismétlődő légtérsértések már megszokott jelenségnek számítanak.

Félő, hogy mivel Oroszország egyre halálosabb eszközöket vet be Európa ellen, felkészültsége és ellenlépésekre való hajlandósága tesztelésére, előbb-utóbb áldozatok is lesznek. Valószínűleg Moszkvában ezt is célozzák: hogyan reagálnának az európai EU- és NATO-tagországok az emberi áldozatokra saját lakosságuk körében. Vagy ha orosz katonák – zöld emberkéknek álcázva – behatolnak valamelyik keleti tagország területére, és megszállnak néhány négyzetkilométernyi lakatlan területet valahol a Baltikumban vagy Finnországban? Ha ilyen támadás valamely tagállam állampolgárainak életét követelné, vagy ellenséges bakancsok masírozása területi szuverenitását sértené, hatalmasra nőne a válaszlépés iránti társadalmi nyomás.

De meddig lennének hajlandók elmenni a döntéshozók? Milyen segítséget nyújtanának a megtámadott országnak? Érdemes lenne-e háborút kockáztatni Oroszországgal néhány emberi áldozatért vagy parányi lakatlan területért? Aktivizálnák-e a kollektív védelmet biztosító ötös NATO-cikkelyt, amely egy tagország elleni támadást minden tagország ellen támadásnak minősít, és egységes NATO-választ eredményez? Kockáztatva ezzel nemcsak katonáik életét, de kormányaik belpolitikai válságát is? Vagy inkább elbizonytalankodnak, időhúzásra rendezkednek be, és a helyzet diplomáciai megoldását javasolják? Netán fokozódik a már most is érezhető ellentét a beavatkozás-párti országok és a meghátrálók között? Arról nem is beszélve, hogy az USA támogatása is kérdéses, a fölöttébb kiszámíthatatlan Trump elnök ellentmondásosan, sőt, ellenségesen viszonyul az európai szövetségesekhez.

Egyáltalán, ki reagáljon, az EU vagy a NATO? A kérdés egyre hangsúlyosabban vetődik fel az európai fővárosokban, főleg azokban, ahol attól tartanak, hogy az USA hátat fordított nekik, és magukra hagyja őket.

Putyin a NATO és az EU belső destabilizálását célozza, a kölcsönös bizalom aláásása és a belső ellentétek szítása révén. Hibridháborús eszkalációja nagyszerű eszköz ehhez, főleg, hogy Moszkva letagadhatja a provokációt, ahogy tette minden korábbi esetben.