Emlékek eldobandó papírok között

Sok-sok évtized alatt összegyűlt papírok, elfelejtett feljegyzések, gondosan rendszerezett cédulák, füzetek között válogatok. Szelektálok, hogy megkönnyítsem utódaim dolgát, amikor a számomra eljövendő végső elszámolás után rendet kell teremteniük a lakásban. Válogatom azokat, amelyek számukra semmitmondóak, elsőként kerülnének majd a papírhulladékok közé.   Így akadok rá egy műanyag mappa hátsó részébe rejtve két nagyobb méretű lapra, mindkettőn kézzel írott versekkel. Történetük egy pillanat alatt az eszembe villan, a rejtekhelyükről viszont megfeledkeztem. 

Történt, hogy 1988-ban egy közeli barátom megsúgta: lehetséges, hogy a titkosrendőrség házkutatást fog tartani nálunk. Gyorsan számba vettem, mibe is akadhatnának bele. Talán a néhány centis, a Vesztőhelyről hazahozott magyar trikolórba? Vagy talán valami irodalmi alkotásba? Az intim barátok körében ugyanis meghonosodott egy szokás: ha olyan verset sikerült szereznünk, amit a kommunista rendszer nem engedélyezett megjelentetni, a tiltólistán (index) szerepelt, azt lemásoltuk magunknak, majd bizalmasan továbbadtuk. 

Így került hozzám Kányádi Sándor két, Ana Blandiana négy verse. Kányádi Sándor egyik versét, A bujdosni se tudó szegénylegény éneke címűt gyorsan megtanultam, azt a lapot elégettem. A másik vers, A szürke szonettek című hosszabb volt, annak megtanulására nem vállalkozhattam. A szonett füzér akkor született, amikor Bukarestben folytak a diktátor megrendelésére tervezett palotaépítési munkái. Akkor a román főváros egész negyedeit rombolták le, történelmi műemlékeket semmisítettek meg, hogy megvalósítsák a grandomániás tervet. A palotát az országból erőszakkal toborzott polgárok, szakemberek kényszermunkájával épült. Az ötrészes versfüzérben a költő a piramisát építtető fáraó írnokaként fogalmazza meg gondolatait. Már az első szonettben megvallja, hogy bárhogyan is kötelezték, a gyáva elöljáró hivatalának packázásai ellenére sem hajlandó leírni a valótlanságokat. Indoklás a vers születésére: 

„s mert szóval szólnom nem lehet

s mert törvény sincs mi védene 

kivághatják a nyelven

a számadások szélire

versekbe szedtem amiket

le kellett volna nyelnem”

Az akkori román államelnök és a fáraó, a költő és az írnok személye, valamint a bukaresti palota és a piramis építése közötti azonosság minden szocialista érában élt számára nyilvánvaló. 

A temesvári születésű Ana Blandiana (1942) négy román nyelvű verse közül kettőt emelnék ki: a Cruciada copiilor és az Eu cred címűeket. Az első, fordításban A gyermekek keresztes hadjárata című az embertelen szülésszabályozó román törtvények elleni nyílt tiltakozás. A Hiszem című pedig elítéli a román nép (saját népét popor vegetalnak nevezi)  passzivitását, amely tehetetlen növényzet módjára tűri el, hogy olyan megalázó bánásmódban legyen része, olyan alacsony életnívón éljen, mint az ország lakossága az 1980-as években. 

Nem tudom, manapság miként taglalják a tanintézeteinkben az említett két költőt. Kétségtelen, az abban a korban született költeményeik megértéséhez alapos történelmi ismeretekre is szükség lenne. És azt a kort már csak a legidősebb korosztályú pedagógusok élték meg. Viszont kihagyni, átsiklani azokon a bátor hangvételű költeményeken nagy kár lenne. A fentebb említett egyik Kányádi-vers megértéséhez is magyarázat szükséges. Csak példaképpen: mit is jelent egy mai tizenévesnek az, hogy „kelendő a burkus”? Idézem az egész verset. 

Kányádi Sándor 

A bujdosni se tudó szegénylegény éneke 

Ad notam Ady Endre D. G. barátomnak mondom

kelendő a burkus 

minket még egy rongyos 

forintra se taksák 

senki emberboltos 

nem kellünk mi múltnak

nem kellünk mi mának 

kivált jövendőnek

minket itt utálnak 

nem kellünk mi testvér 

sem itten sem ottan

a nemkellésekbe 

beleszomorodtam

hitted volna-e hogy 

nyelvpecérnek álljon 

a valamikori 

kenyerespajtásom

kivel együtt víttuk

vettük meg a sáncot 

akkor még a világ 

gyönyörűnek látszott 

lejárt testvér lejárt 

rosszul tarisznyáltak 

felezóideje

a vén ideáknak

kiszáradt a nádas 

kigyérült az erdő 

nem bujdosó benne

a nevünk tekergő 

sem inde sem unde 

semerre az utunk 

egy-két ezer évet 

vissza kell butulnunk 

kelendő a burkus 

hát vigyék ha adják 

várjuk mint a holtak 

az ítélet napját

1985

Kár lenne ennek mondanivalóját nem megértetni a mai ifjúsággal!