Álláspont

Már a kilencvenes években írtam az imádkozásról a koszovói véres események kapcsán. Akkor azt állítottam, hogy: „Az imádkozás már nem használ.” Persze, hogy nem. A szerb gyilkolta az albánt, aki nem hagyta magát, és ő is gyilkolt. Az egész Balkán egy csúnya, véres háborúba keverte magát, a pápa és a papok, a hívők hiába imádkoztak, semmi nem változott. Aztán a NATO beavatkozott, nem tudni, milyen jogon, hiszen a környéken sehol nem volt NATO-tag, de jó ürügy volt fegyvereket, bombákat felhasználni.

A mai írással búcsúzom. Tíz éve indult ez a rovatom az akkori Nyugati Jelen napilapban. Arra kértek, férfiakról, nőkről írjak, csípősen, frivolkodva, de legyen szakmai alap is hozzá. Önkéntes munka volt ez is – olvasó közösségünk érdekében. Bár hiszem és vallom, hogy az értelmiségi feladata a közösségszolgálat gyakran ingyen, gyakran bagóért, de, ahogyan mindennek van kezdete, úgy vége is. Főleg, ha az ember nem dohányzik. Az ember lánya új dolgokba kezd, tudatosan lezár életszakaszokat, helyzeteket, s ha még ilyen emberkutató is, akkor gyakran hangoztatja: eljön az idő, amikor félre kell állni.

Hallgatólagosan elfogadta a képviselőház a Románia és a Moldovai Köztársaság egyesüléséről szóló törvénytervezetet, melyet a Șoșoacă-féle SOS Románia nyújtott be. A tervezet megvitatásának határideje lejárt, így az hallgatólagosan elfogadottnak minősül, a döntő szó azonban a szenátusé lesz. A törvénytervezetet egyébként negatívan véleményezte mind a kormány, mind a képviselőház jogi és emberjogi bizottsága.

Nézegetem, hallgatom, olvasom a nagyvilágból jövő, egyáltalán nem derűlátó híreket, s minduntalan Hans Fallada (1893–1947) német író híres regényének a címe villan eszembe. Mi lesz veled emberke? – kérdezte ő egy megszületett német gyermektől akkor, amikor a nemzeti szocializmus uralomra jutását követően szülőhazája társadalma a romlás, a pusztulás felé kezdett száguldani. Az ő könyvének címbeli kérdését parafrazálva mostanság mi, a higgadtabban gondolkodók is joggal tehetnénk fel a kérdést: Mi lesz veled, emberiség?

Múlt heti írásomban „sopánkodtam”, szomorúságról és undorról elmélkedtem; néha ilyesmi is kikívánkozik az emberből. A panaszkodás, sopánkodás viszont nem viszi előbbre problémáink megoldását, ezért inkább a kiutat kell keresnünk.

Nem gyűlt össze elegendő szavazat (233 helyett csak 189) a Veștea-kormány beiktatásához, Nicușor Dan államfő alaposan felsült önfejű húzásával, de a PSD szintén nagyot bukott. A szocdemek voltak ugyanis az egyetlenek, akik nyíltan támogatták az államfő kezdeményezését.

Aradi városnézés közben egy anyaországi turistacsoport egyik tagja séta közben avval magyarázta az áprilisi választások váratlan eredményét, hogy a fiatalság meg akart szabadulni a diktatúrától. Általában nem állok le vitatkozni egyetlen csoport tagjával sem, ezért nem kérdeztem vissza: Tudja-e, hogy mi a valódi diktatúra? Ugyanis középkorú lévén, legfeljebb óvodás, maximum kisiskolásként élte meg a magyar, immár puhábbá szelídült kádári kommunista rendszer utolsó éveit.

A világ körülöttünk gyönyörű, csodálatra méltó, és ez mindig így volt, mióta az ember megjelent a Földön. Talán az ősember tudta még igazán értékelni a természet és az élet adta lehetőségeket, és ha kezdetben még nem is tudatosan, de hálát érzett azért, hogy a nagy „ismeretlen” gondját viseli. Igen, valószínű, hogy a kezdetekben az emberi lények elképzeltek, vagy saját maguknak alkottak egy minden dolgok megteremtőjét, aki az égbolt, a föld és a körülöttük lévő világ ura volt. Sok emlék nem maradt erről az első, még primitív istenről, mert az ősember akkor még nem emelt templomot, képeket sem festett, szobrokat sem mintázott róla, csak egyszerűen hitt benne.

Nem körvonalazódik megoldás a PSD révén mesterségesen kreált politikai válságra, az USR és a PNL után az RMDSZ sem szavazza meg Adrian Veștea kormányát. Alig néhány nappal korábban Eugen Tomac is ugyanazért bukott meg.

Mostanság az időjárás olyan, mint a napi politika: kiszámíthatatlan, kedvezőtlen, tele gyors változásokkal. A fagyos szentek, Medárd ismét figyelmeztetnek arra, hogy az évszázados népi megfigyeléseket nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Orosz légitámadás nyomán tűz ütött ki a keleti szláv közös ortodox kultúra legjelentősebb központjában, a közel ezeréves kijevi Pecserszka Lavra kolostor-komplexumban is, ahol a Nagyboldogasszony-székesegyház tetejét borították el a lángok.

Nógrádi György szakelemzőnek a nemzetközi helyzetre vonatkozó egyik kommentárjában hangzott el a címben szereplő mondat. (Igaz, ő használta a pofátlanul jelzőt is, de én attól eltekintek!) Az orosz–ukrán háború eseményeit taglalva említette meg az egymástól homlokegyenest eltérő kijevi és moszkvai helyzetjelentéseket a frontról. Úgy is fogalmazott, hogy azok köszönőviszonyban sincsenek egymással. Mindkét fél saját valós vagy elképzelt harci sikereiről számolt be.

Egy hónap politikai patthelyzet után Nicușor Dan a besszarábiai származású Eugen Tomac EP-képviselőt bízta meg kormányalakítással, utóbbi pedig tárgyalásokat indított a parlamenti többség kialakítása céljából. Kérdéses azonban, hogy sikerül-e technokrata kormányt létrehozni, miután a PNL és az USR leszögezték, hogy nem támogatnak semmilyen politikai konstrukciót, amelynek a PSD is része, az RMDSZ pedig életképtelennek tekint bármilyen technokrata kormányt.

Erich Maria Remarque híres regénye nemsokára százéves lesz, és ma talán aktuálisabb, mint megjelenése idején. A Nyugaton a helyzet változatlan a múlt század húszas éveiben élethűen és könyörtelenül leplezte le a háború szörnyűségeit, embertelenségét. Ma ugyanaz folyik, mint akkor, talán más mértékben, más földrajzi térben, de pontosan ugyanolyan – ha nem még kegyetlenebb, még aljasabb –, mert ma teljesen felesleges. Akkor is az volt, de ma, magas technikai fejlettségű, jóléti világunkban mindenki kérdezheti: miért kell állandóan háborúzni? Van valami, amit nem tudunk megmagyarázni.

Két főnév, ahol az első egy fogalom, amelynek értelmezése az állam igazgatása, és ezen belül a társadalom, az együtt élő közösség ügyeinek intézése. Sokat nem kell a politikáról magyarázkodni, a ma embere – sajnos vagy nem sajnos – a politikát mint a mindennapok ügyes-bajos dolgát éli át.