A dallam kell vagy a hangzavar?

Az idei Eurovíziós Dalfesztivált Portugáliában tartották. A kezdeti években szívesen néztem, hiszen volt idő, mikor még kellemes zenét, és szép dalokat is lehetett hallani a fesztiválokon. Emlékszem, az osztrák Udo Jürgens is itt kezdte szédületes karrierjét, a svéd popegyüttesről, az Abbáról nem is beszélve, akik a világ talán legsikeresebb csapatja lett ebben a kategóriában. De sokan mások is itt kezdték karrierjüket, és akinek hangja és ambíciója is volt, nagyon magasra kapaszkodott. Csak néhányat említek, a sikeresek közül: pl. az olasz Gigliola Cinquetti 1964-ben Koppenhágában 16 évesen nyert, és az olasz romantikus könnyűzene világsztárja lett. A görög Vicky Leandros, a németek és főleg a berliniek kedvenc énekesnője 1972-ben Edinburghban lett első, 20 évesen. A kanadai születésű Celine Dion Svájc színeiben 1988-ban nyerte meg a fesztivált, és a világ legsikeresebb énekesnői közé küzdötte fel magát. De a férfiak sem maradtak le, az ír Johny Logan kétszer, 1980-ban és 1987-ben lett első a fesztiválon, és azóta az írek kedvence, és járja a siker útját, főleg a skandináv államokban. Az orosz nemzetiségű Alexander Rybak Norvégia színeiben szerezte meg  2009-ben az első helyet, és azóta karrierje meredeken felfelé ível. Sorolhatnám még a sikeres énekeseket, de most igazán arról beszélnék, hogy mi történt idén.    

Izrael, mint az első nem európai ország 1973 óta van jelen az Eurovíziós fesztiválon. 1978 és 79-ben egymásután kétszer is megnyerték a versenyt, a Hallelúja dal világsiker lett. A zsidók a világ zenéjében az első között vannak, kiváló komponistákat és zenészeket adtak a világnak. Akkor mit jelentsen ez az idei szereplés, lehet, hogy valamiről lemaradtam? Persze, nem vagyok zenész, nem vagyok zenei szakértő. Az elemiben, és később a cserkészeknél, én és egész generációm is népdalokon nevelkedtünk. Aztán jöttek azok a szép operett évek, az ötvenes-hatvanas évek világslágerei, köztük persze a magyar slágerzene nagyjai is, és természetesen az olasz opera, és a klasszikusok. Hála az égnek, és az emberiség fantasztikus zenei tehetségeinek, van zene elég, mindenki ízlését ki lehet elégíteni. de mi ez, amit idén hallottunk? Csak néhány megjegyzés, amit olvastam: „Azért az is marha érdekes, hogy egy csirkedal nyer... röhej, ennél lentebb már aligha fog esni a színvonal, de mi lesz jövőre? Egy egész állatkert lép fel?” „Borzadály a nő és a produkciója is, ez a dalfesztivál már egy nagy hoki.” „Undorító gagyi volt az egész, ez az izraeli előadás meg alulmúlt mindent.” „Mi magyarok, minden évben képesek vagyunk egy viccparádét komolyan venni, hónapokig válogatni az énekesek és dalaik között…” „ A Toy – Játék – című szerzemény első hallásra nem több egy kedvesen pimasz, szemtelen szöveggel rendelkező, pörgős ritmusú számnál!, ám vannak olyanok, akik mélyebb, spirituálisabb tartalmakat hoznak felszínre belőle!?”

Hát így van ez, lehet gondolkodni, csodálkozni, mérgelődni. Magam részéről még csak annyit, hogy ha már Dalfesztivál ennek az egésznek a neve, akkor legyenek ott dallamos, zeneileg értékelhető dalok, és ne ordítozás, rohangálás, rongyrázás, és valami fülsiketítő hangzavar. Szerencsénkre ott vannak a Virtuózok, akiken csak ámulni lehet és az ember lelke repes a boldogságtól.

Lehet, hogy tényleg maradi vagyok, és nem értek a „modern” zenéhez?

Hollai Hehs Ottó, Németország