A magyar nyelv napjára

November 13. néhány éve a magyar nyelv napja annak emlékére, hogy 1844. november 13-án fogadta el az Országgyűlés a magyart államnyelvként. Ennek apropóján jutott eszembe egy Kazinczy-idézet: „A nyelv nem az enyém, nem a tied, hanem az édes mienk.” Pontosabban az utolsó két szó vonta magára figyelmemet, mert a közösen birtoklás lehetősége és öröme rejlik bennük. Az édes mienk jelzős szerkezet szokatlan, már-már ellentétet érzékeltető egymás mellé kerülése hiányérzetet kelt, de így többmindenre asszociálhatunk. Az egyén által kisajátított, megszerzett javak értéktelenné válnak, ha nem jön létre a közös öröm. Az egyéni vágy beteljesülése csak akkor szerez valódi boldogságot, ha másokkal is megosztható. A mienk szóban benne van az úgy az enyém, hogy a tiéd is állapota, de az egyszerre – egy helyen és egyazon időben – létrejövő birtoklás lehetősége is. Mindezt tovább fokozza és egyben ellentétes irányba el is mozdítja az édes jelző. Mert ebben a melléknévben benne van az anya, személyként és nyelvként egyaránt, mint ahogyan benne van a kedves is és a gyermek is; ott remeg a haza eltűnt fogalma és az otthon befogadó ereje. De felsejlik a lehetetlenség képe is, mert ma már mintha nem akarnánk közösen birtokolni – semmit sem.

Ízlelgetem a szót: mienk. Ami közös, az összeköt és közösségivé válik úgy, hogy közben teremt. Közösséget. Mienk. Vagyis, a tulajdonlásban benne van a belsővé válás, a hozzátartozás lehetősége is. Összetartozni nagy dolog, és szükségszerű. Mienk, mert létezik valami birtoklott jó, mely gazdagabbá tesz, de óvni kell, hogy összetartson, hogy megmaradjon.

A megmaradás újabb gondolat, amit hozzárendelünk a szószerkezethez. Az is eszembe jut erről az idézetről, hogy van példa a megmaradásra olyan helyen és olyan időben is, ahonnan mások menekülnek. A megmaradáshoz kell a bármilyen mienk áldása és önfegyelme, reménye és hite. Bármilyen. Mert csak ezt lehet valamilyenné – például édessé tenni.

Magyari Sára