A Nyugat haldoklása, vagy a talpra állás? (I.)

Pár éve, hogy a migrációs válság elérte a „csúcspontot” és megjelent Magyarországon is. Azóta publicisták, újságírók és „szaktekintélyek” óriási csoportjának egy napig sem volt „uborkaszezonja”, mert a nagy téma mindig aktuális maradt, sőt, hétről hétre, évről évre érdekesebb, és sajnos izgalmasabb lett. Sokakban felvetődött a kérdés: érdemes-e egyáltalán valamiről írni, magyarázkodni, figyelmeztetni, felhívni a figyelmet s esetleg ötleteket is adni, ha úgysem történik semmi változás, mert a dolgok menetét már jó előre elhatározták, és mire felébredtünk már késő?

Aztán, tépelődés ide, vagy oda, tovább írunk, és reménykedünk.

Egy nappal nagy nemzeti ünnepünk előtt a Nyugati Jelen két érdekes írást is közölt, melyek a migráció kérdését összekötötték a közelgő magyarországi választásokkal. „Lenni, vagy nem lenni” az egyik, illetve „Választás. Hosszú távra” a másik. Két igen jó írás. Egy nappal később óriási tömeg vonult Budapest utcáin, a már szokásos Békemeneten, és Orbán Viktor fergeteges erejű, lelkes, nagyon hatásos ünnepi beszédét tapsolta sok tízezer ember.

Magam részéről csak annyit, hogy az írások tetszettek és a beszéd alatt néha könnyeztem is, és ezt nem mondom gúnyosan. Persze az ellenzéki tollforgatók kigúnyolták a Békemenetet, ahol – szerintük – nem is voltak olyan sokan, de nem kímélték a miniszterelnököt sem, aki – szintén szerintük – már évek óta ismételgeti önmagát. Az én következtetésem különben ugyanaz, mint az egyik ellenzéki újságírónak, aki bár lekicsinylően ír a Kossuth téren összegyűlt tömegről, így fejezi be riportját: Orbán ekkora táborral is kényelmesen nyerhet. Igaza lesz!

Igen, jelenleg a magyarság számára ez most nagyon fontos, marad-e az eddig már háromszor sikeres magyar miniszterelnök, mint az ország első embere, vagy esetleg sikerül a balliberális ellenzék hőn áhított vágya: a kormányváltás.

Szinte biztos, hogy nem lesz kormányváltás, és szerintem felesleges volt a migránsválságot a választási kampány központi témájának választani, hiszen ebben amúgy sincs alternatíva, a kerítés marad!, az iszlám inváziót pedig visszautasítjuk!(Igaz, az elmúlt években az EU országaiban kevés olyan választás zajlott, ahol nem a migráció volt a legfontosabb kampánytéma.)

Az viszont hibás volna, ha csak, vagy elsősorban Magyarország szempontjából vizsgálnánk a most zajló migrációs folyamatokat, mert ez nem egy ország, egy nemzet, hanem az egész nyugati civilizáció pusztulásának, vagy életben maradásának kérdése.

Két alapproblémáról viszont, ami végeredményben az egész válság Lényege, kevés szó esik.

A migráció, népvándorlás, nem új keletű jelenség, történelmünk folyamán ez a folyamat sokszor megismétlődött, gyakran évszázadokon keresztül tartott. A Bibliát, és általában az ókor történetét lapozgatva látjuk, hogy különböző népek, fajok, közösségek egyik helyről a másikra való települése, különböző okok miatt általános volt.

Az újkor is elvándorlással, áttelepüléssel kezdődött, hiszen az 1492-ben felfedezett Amerikát évszázadokon keresztül európai népcsoportok népesítették be.

Vissza a jelenbe. A második nagy, szörnyű háború után, a negyvenes évek közepétől a vesztesek kitelepítése hazájukból, szülőföldjükről milliókat mozgatott meg, legszomorúbb példa a német népcsoportok megmozgatása, elüldözése. Egy-két évtizede az Unión belül a szabad munkaerő-áramlás lehetőségei révén különböző nemzetiségű és vallású emberek milliói telepedtek le idegenben. Vannak, akik ideiglenesen, de sokan a végleges maradás szándékával. Az Unió, vagy a nyugati civilizáció határain belüli népesség-vándorlás azonban nem jelent veszélyt kultúránkra, hagyományainkra, életformánkra, jövőnkre. Az viszont, ami délről, keletről, egy más kontinensről az utóbbi évtizedekben ránk zúdult, arányaiban és minőségében egyaránt életveszélyes.

Modern korunk eddig nem tapasztalt, óriási arányokat öltő migrációs hullámának kiváltó okai nagyon sokrétűek. Háborúk, éhínség, vízhiány, klímaváltozás, állami szervek összeomlása, és nem utolsósorban a globalizációs pénzügyi erők hatalmi törekvései, melyeknek egyik legszomorúbb következménye a javak igazságtalan elosztásának fenntartása.

Sajnos azt kell mondanunk, hogy a migráció jelenségével és annak számunkra szomorú következményeivel, hosszú távon számolni kell, mert itt és most valami más történik, mint amit az eddigi szokványos népvándorlásnál tapasztaltunk.

Csak egy pár gondolat erejéig visszaugrok a régmúlt történelmi időkbe. A Római Birodalom hanyatlása a mértéktelen növekedés elkerülhetetlen következménye volt. Ez csak egy ok a sok közül, de látni, hogy a mértéktelen növekedés a mára is nagyon jellemző. A hanyatlás felgyorsult, amikor a birodalom szétvált, egy nyugati és keleti részre. (Jelenünkben ez is döntő elem.) A külső támadások ellen a nyugati és keleti rész nem tudott közösen fellépni, a barbár népek támadásai mind erősebbek lettek, a katonai kiadások növekedésével az adóterhek elviselhetetlenek lettek, a gazdagok és szegényekközötti különbségóriásra nőtt.

(Hasonló jelenségek ma is észlelhetők.) Valójában a nagy Római Birodalom nem is pusztult el teljesen, csak átalakult, mert kultúráját, mely zsidó–görög és végül keresztény szellemre épült, átmentette a későbbi Európa számára. Nálunk is hasonló várható?

Ha birodalmak és mai szóhasználattal „szuperhatalmak” el is buknak, egy nagy civilizáció, és a benne kifejlődő kultúrák, ha át is alakulnak – éppen  mint Róma esetében – pusztulásuk nem törvényszerű. Természetesen a témát sokan megközelítették, és rengeteg elmélet született.

A XX. század eleje ígéretesen indult, nem hiába neveztük ezt a kort: „régi szép békeidők”-nek. A kor, a modern felvilágosodás, liberalizmus és polgárosodás szellemében a kultúra, és a tudományok minden területén óriásit alkotott, okot adott tehát optimizmusra. Aztán megbolondult a Világ! Vagy szándékosan megbolondították?

Az I. világháború borzalmai következtek, a gyűlölködés, mely a másik elpusztítására ösztönöz, és háborúra uszít, aztán a népek leírhatatlan szenvedése, a hatalmas emberi, és anyagi veszteség, ezek mind lerombolták az optimizmust, eltörölték a reményt, az egész nyugati világ elbizonytalanodott.

Európa azóta sem tért magához! Az akkori békediktátum igazságtalanságait, Foch francia marsall fogalmazta meg tömören: Ez nem béke, ez fegyverszünet húsz évre!

A többit ismerjük, a jóslat beteljesedett, a második nagy háború még szörnyűbb volt, mint az első.

Kelet-Európa negyven évig nyögte a vörös terrort, aztán beléptünk az Unióba, már régen ENSZ-tagok is vagyunk, a NATO-tagság pedig megvéd minket az „orosz veszélytől”. Minden jól is mehetne, de most az „iszlám ante portas”, sőt a kaput már meg is nyitottuk, Európa a feje tetejére állt, mindenki mást mond, mást akar, teljes a zűrzavar.

Mi magyarok, mint annyiszor történelmünk folyamán, ismét kardot rántanánk, de egyelőre csak egy kerítést építettünk, és sokat tiltakozunk. Nos, csak egy picinyke figyelmeztetés: „Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” – írta jogosan Kisfaludy. A török nálunk lehorgonyzott, tovább már nem jutott, de Európa nem hálálta meg, sőt! 1948-ban is hősködtünk, aztán Európa rábólintott az osztrák császár és a cár óhajára, és beözönlött kétszázezer orosz katona az országba. Következtek a megtorlás évei, és a Bach-korszak. 1956-ban a világ legnagyobb hadseregével dacoltunk, és meg akartuk dönteni a világszerte legerősebb vörös diktatúrát. A Nyugat ránk sem hederített, nekik még negyven évig jó volt ez a rendszer, de tőlünk elmenekült kétszázezer magyar polgár, és százával akasztották fiataljainkat. Megérte?

Jó volna már egy kicsit tanulni a történelemből! Most nem rólunk van szó, sokkal, sokkal többről, de ne mi legyünk az elsők a bajban, várjuk ki mit határoz Európa, mit határoz az egész Nyugat, ez a vesztébe rohanó nagy civilizáció.

Hollai Hehs Ottó, Németország