Advent: várni – csendben

Már hetekkel ezelőtt tele voltak az üzletek karácsonyfadíszekkel, műfenyővel, csillogó-villogó dolgokkal. A várost is fényezik, s van, ahol már csak karácsonyi dalok szólnak.  Mostanában sokszor arra gondolok, ebben a csilivili készülődésben hogyan lehet valóban lelassulni, figyelni és főleg várakozni. Nem nagy dolgokra, nem is a csodára. Csak úgy: a csendre, az ünnepre, a másikra.

A munkahelyemen már december közepén karácsonyi ünnepség van, a keresztfiamék óvodájában csak 16-án lesz karácsony ugyan, és a férjem munkahelyén is a karácsonyi bulit már 19-én megtartják. Nem értem, hogy minek ennyi karácsony?! Miért nem elég az az egyetlen egy?! Mire valóban elérkezik az ünnep, már undorral tölt el az egyre csak szaporodó újabb karácsonyváltozat. Így nem vesszük észre, hogy melyik az igazi.

Az utcákon megsokszorozódik a koldusok száma – vagy csak jobban felfigyelünk a szerencsétlenekre –, és egyre többször adakozunk, mint az átlagos hónapokban. A magukra valamit is adó üzletláncok szintén karitatív gyűjtésbe kezdenek: főleg élelmiszert várnak a vásárlók részéről, amit ha lehet, pont abban az üzletben vásároljanak meg. Így aztán két legyet is ütnek egy csapásra: megnő a bevétel, és elvileg segítenek is...

Közben egyre több ímélt kapok mindenféle cégtől (az sms-ről már leszoktak), mit hol vásárolhatnék nagyon olcsón, mi az idei karácsonyi trend. Gyakran fel is hívogatnak Kovászna és Hargita megyei vezetékes telefonokról, igazi székely nyelvjárásban beolvasva a „meghívó” szövegét egy újabb egészségügyi felmérésre vagy éppen gyapjútakaró-bemutatóra. Az elején udvariasan végighallgattam az ajánlatot, hisz magyarul beszéltek hozzám. Aztán kértem, majd fenyegetőztem, ne zaklassanak többet: sem vasárnap reggel 8-kor, sem pedig hétköznap délután, azaz semmikor. De hiába! A szokásos szövegben mostanság ott van: „...így karácsony előtt”...

Megkezdődött az advent (eljövetel; várakozás), a karácsonyi ünnepkör első időszaka. Most kellene nagyon figyelni: a környezetünkre, önmagunkra. Az évnek ezen időszakában egyre inkább behúzódunk a házba, a meleg mellé. A sötét délutánok, a szemerkélő köd, a nedves levegő arra ösztökélnek, hogy lelassuljunk. A testünk így védekezik, így készül... Itt lenne az ideje a nagy beszélgetéseknek és a nagy hallgatásoknak. A teáknak és a páragőznek.

A minap beszélgettem egy barátommal, aki azt tervezi, hogy meghirdeti az ajándék nélküli karácsonyt, ahol az lenne a lényeg, hogy a családok, az egymáshoz tartozó személyek együtt legyenek – csak úgy... Ne az legyen a fontos, hogy ki mit kap és mennyiért!

Én, ha tehetném, a csendes, csillogásmentes várakozást vezetném be. Mert várakozni annyit tesz, mint edzeni a türelmünket, kivárni a megfelelő időpontot, ráhangolódni az ünnepre, fokozatosan közelebb kerülni, megnyílni és befogadni azt, amire annyira vágyunk. Várni annyit tesz, mint csendben maradni; mintsem elébe menni a dolgoknak; nem sietni feléjük, mert úgy elveszíthető, ami fontos és személyesen a mienk. Várni kell: nagy erővel, figyelmesen, egész sorsunkkal és életünkkel (Márai).

Magyari Sára