Az Öreg Hölgy kalandjai (II.)

De ne fussunk ennyire előre, mert még fel sem szálltunk arra az aprócska külön gépre (ha jól emlékszem, AN 16 volt a jelzése), amelybe végül is nem tizenhatan, hanem vagy huszonhatan tuszkolódtunk be. Reinhardt Jancsi barátom, Coco Dumitrescu edzőtársa később meg is kérdezte, hogy kényelmesen ülsz-e, komám, mondtam, hogy igen, amire ő csak annyit válaszolt, akkor szállj le a lábamról. És félsz-e? Nem én, vágtam oda nagy hetykén. Ne félj te sem, itt vannak velünk a ,,fiúk”, ők majd megvédenek bennünket. A „fiúkat” természetesen a legtöbbünk ismerte, ki innen, ki onnan. Én speciel onnan, hogy mosolyogva és mindenkinek köszönve jöttek be a szerkesztőségbe, mint akik hazajárnak. Néhányukkal később találkoztam más körülmények között is, és más helyszíneken, mindegyikük sokat akart tudni, és sokat kérdezett, de persze sokkal okosabbak és képzettebbek voltak, mint a Fehérház elvtársai…

A repülőgépes kalandunkra visszatérve, a gép himbálózása közben arra figyeltem fel, hogy egymás után gyűlnek körém a csapat meghatározó játékosai, az együttes veteránjai, akik nemcsak a futballból tudták a legtöbbet, hanem viselkedésből is. Leretter Lali, Mircea Petescu, Pozsonyi Gabi, és ha jól emlékszem, Flavius Domide némi hallgatás után beismerte, hogy még nem szállt ki belőlük teljesen a varsói nyolc nulla nyomasztó emléke, s bizony ki kellene találni valami óvatosabb játékot, felállást a hollandok megfékezésére. Elmondtam nekik, hogy milyen információkat szedtem ki a rotterdami kollégából, és hogy kigondoltam valamit, amiről még Reinhardt Jancsinak sem beszéltem. Nos, mivel ez a derék Mouleijn, aki 35 év felett is remekel, szereti lábhoz kapni a labdát, kissé hátrahúzódva pásztázza tekintetével a pályát, és onnan indul el, illetve nyitja meg a saját folyosóját a svéd Kindvallnak, aki gyors, erőszakos és igen gólerős. Ennek a játéknak a megakadályozására kellene ál-jobbszélsővel kezdenünk, mondjuk Axentével, aki a holland balhátvéd, Van Duivenboden és Mouleijn mester vonalában tartózkodna. Bíró Gabi pedig hátulról tapadna a holland játékmesterre. A kigondolt taktikai részmegoldást, valahol Bécs és Hága között, még a repülőn előadtuk Cocónak, aki csak annyit mondott, hogy megpróbálhatjuk, de látszott rajta, hogy megkönnyebbült, a felelősség egy részét máris áttette a játékosok vállára. Meg az enyémre, elvégre az okoskodást én kezdeményeztem…

Az egy egyes eredmény hatalmas meglepetést okozott, Florin Dumitresu ívelt fejes gólja ugyanis bátorságot és nyugalmat csempészett az aradi labdarúgókba, akik nem ismertek lehetetlent, így aztán végül az éjszakai telefontudósításom joggal kapta azt a címet, hogy BOMBA ROBBANT ROTTERDAMBAN.

Később, persze, robbant a bomba Aradon is, ahol a visszavágón a gól nélküli döntetlen hihetetlen mámort és örömet teremtett az emberekben, s több idegenben lőtt góllal sikerült kiejtenünk a BEK-ből a főesélyest. Csak azt sajnálom, hogy az igazi úriemberként viselkedő, képzett és szerény Ernst Happelt a műveletlen szurkolóink egy része folyamatosan gyalázta, pusztán azért, mert azt találta mondani, hogy labdarúgásban nem születnek csodák. Ennyiért a ,,Happel, Happel, ha, ha,ha” igazán nem kellett volna…

Ami az aradi visszavágót illeti, egy egyes eredmény birtokában már volt mire építenie az UTA-nak, de – nagyon helyesen – egyáltalán nem vonult bunkerbe, a gyors ellentámadások lehetőségét mindvégig fenntartotta. A védelmünk rendkívül jól állt a lábán, a Leretter, Pozsonyi belső hátvédkettőse óramű pontossággal mozgott a tizenhatos közelében, Kalinin, a drága, Isten nyugosztalja, valósággal ráragadt a válogatott Van Hanegemre, Dembrószky Ottó állandó gólveszélyt jelentett Treijtel kapujára, Domide pedig egyszerűen csodálatos volt, folyamatosan két embert „tartva magán”,  olykor a fellegekből nézve le rájuk.

A visszavágón Happel mester a gólszerzési lehetőségek mindegyikét kipróbáltatta a játékosaival, s az aradi – az átlagosnál valamivel rövidebb és keskenyebb – pályára is beküldte a szemüveges Van Daelet, aki igen bátran futballozott, egyáltalán nem félt az ütközésektől. Akárcsak Rotterdamban, ahol Kindvall helyére állították be. Korábban hallottam lencsét viselő játékosokról, és a nagyon öreg futballisták beszámoltak egy – temesvári – rövidlátóról is, ami a mesék világából tévedt a számítógépemre, Jámbor Gyula kollégám viszont szinte művészként viselte meccs közben az okuláréját. A pécskai téesz csapata elleni barátságos rangadónkon, például, amely a meccs utáni vacsora reményében – még az átkosban! – zajlott le, Gyuszi barátom előbb levette a szemüvegét, mintha meg akarná törölni a lencséjét, majd nekirontott a kiszemelt ellenfelének, és úgy felrúgta, hogy az talán még most is fejjel lefelé van eltemetve a pálya mellett, majd szólt, hogy pardon, és újra feltette a szemüvegét. Hiába, úrnak születni kell!

A Feyenoord-mérkőzéssel kapcsolatos műhelytitkokról egyébként szó sem esett a folytatásban, mindenki készült a Crvena zvezda elleni belgrádi meccsre. Milan Miljanics edző megnézte a helyszínen az UTA-t, és csupa szépet nyilatkozott róla. A jugoszláv válogatott későbbi szövetségi kapitánya a sajtóval rendkívül jó kapcsolatokat ápolt, sármos és kedves volt, mint egy filmszínész, de rajongtak érte a szurkolók is. Csapatában pedig olyan nagyságok futballoztak, mint Dragan Dzsajics, Acsimovics, Krivokucsa, Filipovics és mások. A félkapitalista szomszéd államban, persze, jutott pénz a futballra is…

 Talán próbálkozhatnánk a rotterdami felállással, tudod, Axentét hátrahúzva, ugyanis ez a Dragan Dzsajics egy az egyben úgy futballozik, mint a rotterdami Mouleijn, csak egy tízessel fiatalabb nála, ajánlgattam Coco Dumitrescunak a fehérasztal mellett, de nem volt vevő az ötletre, az ő előreküldött őrszemei szerint nem valami nagy durranás ez a Zvezda, Florin Dumitrescu is van annyira jó játékos, mint Dzsajics, Mircea Axente pedig még alkatra is hasonlít Acsimovicsra, csak sokkal gyorsabb, mint a begrádi legény. A végét tudjuk, három nulla odakint, egy három Aradon, mármint a szerbek szemszögéből, és ezzel befejeződött az UTA BEK-szereplése.

Még szerencse, hogy 1971–72-ben bizonyíthatott az UEFA-kupában, sikeresen küzdve meg, immár Kun II. Attilával, Popovics Palival és Both Gabival is megerősödve az Austria Salzburggal (4-1 és 1-3), a lengyel Zaglebie Walbrzich (1-1, 2-1) csapatával, túljutva a Vitoria Setúbal (3-0, 0-1)) együttesén, végül pedig a legjobb négy között fejet hajtva az angol Tottenham Hotspur nagyobb tudása előtt (0-2, 1-1), a londoni visszavágón is bizonyítván az értékeit.

Nos, most csak ennyit az UTA csapatára vonatkozó emlékeimről. De az Öreg Hölgyről még annyi mindent lehetne mesélni… Csak hát diszkréció is van a világon, pláne ha hölgyről van szó!

Oroszhegyi Károly