Bizonytalan semmi

Az idős hölggyel, ha többször nem is, de egyszer egy hónapban találkozni szoktam. Úgy a hónap második felében, nyugdíjkézbesítés után. Krónikus szívbeteg lévén olyankor szokott menni a háziorvoshoz a havi gyógyszeres receptért. 

Bár javarészt térítéses, sőt ingyenes gyógyszerekről van szó, nincs olyan hónap, hogy 100-150 lejjel ne kelljen „belepótolnia”, a kiírt gyógyszer viszonyítási ára és a tulajdonképpeni ár közötti különbözetet fedezendő. A hölgy méltatlankodott egy kicsit minden alkalommal, de mindig hozzátette: „csak rosszabb ne legyen”.

Nos, amikor tegnap találkoztunk a villamosmegállóban, igencsak elkeseredettnek tűnt.

– Hallotta maga is a legfrissebb híreket? Azt, hogy a háziorvosok április elseje után – akkor lép életbe valami fránya keretszerződés – csak három hónapra írhatják ki a gyógyszereket a krónikus betegeknek. Egy hónapra nem! Hogy tudnék én kifizetni egyszerre 400 lejt, vagy még annál is többet, hisz a gyógyszerárak is emelkednek lassan, de biztosan?! Amikor nekem 700 lej a havi nyugdíjam, ezt a keveset kell úgy beosztanom, hogy mindenre jusson…

Panaszát többen is hallották a buszmegállóban, s közérdekű téma lévén, nyomban bekapcsolódtak a beszélgetésbe. Mindenkinek volt hozzáfűzni valója, elítélő megjegyzése. Abban mindenki egyetértet, hogy mint annyi más intézkedés, törvény, határozat, erre sincs elfogadható, logikus magyarázat.

– Tovább erősödött az a meggyőződésem, hogy törvényhozóink nem a Földön járnak, hogy teljesen elszakadtak a romániai valóságtól… Ez már egyenesen félelmetes… Vajon mit tartogatnak még számunkra? – méltatlankodott a mellettünk álló középkorú férfi és fáradtan legyintett.

A várakozók elcsöndesedtek. Szomorú arcok, komor tekintetek meredtek a bizonytalan semmibe.