Egy Gyógyszerész halálára

Amikor még fehérköpenyben állt a patika pultja mögött nem figyeltem rá. Tette a dolgát. Nyugdíjasként is gyógyítani akart, testet és lelket is. Hű maradt „szakmájához”, esküjéhez, a MOGYE „örökös” diákja maradt.

Egy emberséges embertől, igaz baráttól, Arad város egyszerű, de jeles polgárától búcsúzunk.

Gyermekeit, unokáit aggódó szeretettel vette körül.

Amíg tehette, ott ült a templomban, a színházban, megjelent minden olyan eseményen, ahol magyar szó vagy dal csendült fel. Minden aradi magyar könyvet megvásárolt, a Nyugati Jelenből kivágta a fontosabb írásokat, elküldte azokat messze sodródott egykori barátainak. A Szövétnek részére támogatókat toborzott.

Intézkedett, ha baj érte ismerőseit, ha úgy érezte segíthet másokon. Mértéken felül felháborodott, ha barátait sérelem érte. Ilyenkor együtt munkált benne a megbúvó szeretet és megnagyobbodott pajzsmirigye.

Benne az volt a „rossz”, hogy mindig nagyon jó akart lenni.

Férje halálát gyermekei szeretete és gondoskodása tette elviselhetővé.

Öreg barátai megőrzik emlékét.

Meddig, még?