Egy tisztes őszes halánték…

Mi, itt hagyott (felejtett) „öregurak” kapkodjuk, csóváljuk a fejünket, fénytelen, fáradt szemünket kikerekítjük, csodálkozunk, hogy a világban ez is az is megesik.

Velünk és a fiatalokkal is. Velük is, de… ők csak rohannak, a panaszkodásra sincs idejük.

Most csak magunkkal, férfiakkal törődöm, a szép korú hölgyek adják csak elő a saját bajaikat.

Valójában gondunk van a nőkkel is. Leírom ezt, bár tartok a rám zúduló „lavinától”.

Megváltoztak. Mások lettek. Egyenlők! Sőt.

Az újság is megírta: nő az agresszivitás a diákleányok körében. Már ott is. Később aztán…

Kritikus szemmel nézem a filmekben (és a valóságban) a magabiztos, mindenkit lehengerlő női menedzsereket, ügyvédeket, politikusokat, a pisztolyt szorongató nyomozókat, a kalandfilmek amazonjait.            

Ronda, primitív, maradi vonásom ez! Tudom.

A már letűnt s a még fungáló terrorista nők elborzasztnak, jobban mint a férfiak.

 Megrekedtem. Megrekedtem József Attilánál:

          „…de mi férfiak férfiak maradjunk

            és nők a nők – szabadok, kedvesek

            s mind ember, mert az egyre kevesebb…”

Bajunk van a fiatalokkal is. Bezzeg a mi időnkben…

Hiányzanak a családias kifőzdék, az olcsó kiskocsmák, kerthelységek. A nyugdíjasok klubjaiban csak tovább öregszünk.

Lelkiismeret-furdalás nélkül nem fogyaszthatunk el egy zsíros sertéssültet, nem szívhatunk el egy cigarettát. Az orvosok csak tiltanak, kezelnek, de nem gyógyítanak meg.

Olykor a fiatal hölgyek „kezicsókolommal” köszönnek nekünk.

Tisztes őszes halántékra vágyunk, de inkább kopaszodunk. Pocakosodunk…

Saját magunkkal is elégedetlenek vagyunk, de főleg a körülöttünk lévő világgal. Még ilyenkor, a tavasz érkezésekor is. Vagy akkor még inkább?

***

Mindezt félig komolyan, félig tréfásan írom. Nem kell feltétlenül komolyan venni.