Elhunyt egy kispolgár. Léteznek-e még kispolgárok?

A mai fiatalok nem ismerik a kispolgárt, a fogalom idegen nekik, pedig nagyszüleik, szüleik egy része biztosan ebbe a társadalmi kategóriába tartozott. Nem igyekszem a polgárságról, mint egy fontos európai társadalmi rétegről most írni, erről hosszú tanulmányok születtek, de azt érdemes tudni, hogy a négy évtizedekig tartó szociális rendszer nem szerette a polgárt, főleg nem a „kispolgárt”. Az idősebb generáció még emlékszik olyan jelszavakra, mint „kispolgári csökevény”, vagy „kispolgári mentalitás”.  A kommunista elmélet már eredeti ideológiájában polgárellenes volt, és ami polgári, vagy kispolgári volt, az egyenlő volt „az univerzális rosszal”. Pedig a polgár is csak embervolt, alkotó ember, és ezen belül a kispolgár volt a társadalom talán legalkotóbb, legtevékenyebb, ugyanakkor legszerényebb tagja.

A kispolgár a középosztály alsó rétegéhez tartozott, nem volt olyan jómódú, mint a „nagypolgár”, de jobban ment sora, mint a földet művelő parasztnak, vagy a gyári munkásoknak. A mindennapi megélhetésért keményen meg kellett dolgoznia, de a szorgalomnak volt eredménye, szerette is munkáját végezni, hivatásszerűen tevékenykedett, mint szakmunkás, vagy kiskereskedő, kisiparos, de ide sorolhatjuk az értelmiségi réteg mindig gyengén fizetett tanítóját, tanárát.  Hogy a kommunisták miért haragudtak erre az osztálycsoportra, azt logikusan nem lehet megmagyarázni, hiszen nincs „kispolgári ideológia”, a kispolgár általában nem is vett részt a politikában, legfeljebb más értékrendje, szokásai voltak, talán vallásosabb volt, és szerette a családi fészket.

A mai, Nyugatról „importált” demokráciánkban a kispolgár kifejezés már elvesztette régi jelentőségét, de mint társadalmi csoport ma is létezik, csak másképpen nevezik. A gazdasági globalizáció kegyetlen, könyöklő harcában van  a  „jólmenők”   rétege,  akiknek feltétlenül  bevált az új gazdasági módszer, vannak a lecsúszottak, szegények, akiknek száma egyre nő és a középen elhelyezkedők – a régi kispolgárok –, akik most is keményen dolgoznak, biztos fizetésért, vagy igyekeznek valami kis egyszerű vállalkozással fenntartani magukat és családjukat. Ők a középréteg.

Nos, volt egy barátom, aki nemrég távozott köreinkből, és pályája a kitörni készülő művész, végül a beletörődő kispolgár életútját követte.

Kürt Iván 1937-ben született Aradon, és a mi kedves magyar gimnáziumunkban érettségizett 1954-ben. Ez év november 24-én hosszú betegség után hunyt el Budapesten. Tudom, ha már nem is sok, de jó néhány aradi „öregfiú” osztálytársa emlékszik még rá, és gyászolja.

Iván egy tipikus aradi, kispolgári családba született, de művészi ambíciói voltak, rajongott a filmművészetért, ezen a pályán szeretett volna karriert felépíteni. Ismerte a filmkészítés titkait, ismerte a híres színészeket és a világ nagy rendezőit. Nagyon vegyes, de nagyon jó baráti társaságunkban Ő volt, aki ajánlotta nekünk a jó filmeket, a rosszakról pedig lebeszélt minket. Olvasott, nagyon sokat olvasott.  Volt egy pár okos, művelt, sokat olvasott barátom, de Ivánhoz egyik sem mérhető.

Nem lett filmes, mert egy „kispolgári származású” fiatal akkoriban nem került könnyen az egyetemre. És Ő nem volt harcos típus, belenyugodott a sors igazságtalanságába. Kárpitos lett a bútorgyárban, de délután tovább olvasott.  Aztán „feljebb” került, tisztviselő lett a Teba gyárban, de az olvasást nem hagyta abba. Végül átkerült Magyarországra. – Ha már kommunisták, legyenek magyar kommunisták – mondta nekem egyszer. Családot alapított, született egy lánya. A „művészből” kispolgár lett, tisztviselő egy unalmas cégnél, de biztos fizetéssel. Felesége mondta nekem egyszer: – Tudod, Iván beült abba a karosszékbe, és elkezdett olvasni, és úgy látom, soha nem akarja abbahagyni.

Hát most abbahagyta, mert egy csúnya betegség megtámadta a szervezetét és a mindenható elszólította.

A buták, és az okosak egyaránt meghalnak egyszer, ezt tudjuk, de Ivánt nemcsak barátként sajnálom nagyon, hanem leginkább, mert nem tudta szellemi képességét kihasználni. A fantasztikus szellemi táplálék, amit évtizedek alatt magába gyűjtött nem lett gyümölcsöztetve. Régen, nagyon régen írt egy regényt, elolvastam, izgalmas társadalmi téma, szép, tiszta nyelvezettel megírva. – Nem fogadták el – mondta akkor keserűen, és nem írt többet. Jól ismerte a politikai, társadalmi helyzetet, bírálatai találóak, intelligensek voltak, de ezt csak mi páran tudtuk, akik Őt otthonában meghallgattuk.

Miért írtam le egyáltalán e sorokat, mi lehet vele a célom? Ha egy barát, egy régi ismerős, vagy osztálytárs eltávozik, leadunk egy gyászjelentést az újságnak és kész.

Meglehet, azt szeretném tolmácsolni fiataljaink felé, hogy tanuljanak, olvassanak, és ha valami iránt kedvet, sőt tehetséget éreznek, tartsanak ki elképzelésük mellett, az első sikertelenség után ne menjen el a kedvük, ne hagyják magukat, hanem maradjanak  állhatatosak, harcoljanak igazukért, és igyekezzenek valami maradandót, hasznosat alkotni, mert akkor életük nem lesz értelmetlen.

Tudom, az élet útjai kiszámíthatatlanok, de mégis, harcolni érdemes, mert akkor életünk utolsó óráiban, perceiben azt mondhatjuk: nem éltünk hiába.

Kedves barátom, nyugodjál békében!

Hollai Hehs Ottó, Németország