Geopolitikai játszma a Fekete-tengernél

Ukrajna nélkül Oroszország nem nagyhatalom! A jelenleg zajló Ukrajna elleni orosz agresszió egyértelműen jelzi, hogy a Kreml urai nem felejtették el a már közel háromszáz éves geopolitikai alaptételt.

Hűséges embere, Janukovics bukása után Moszkva határozottan lépett, mielőtt a nyugat-orientált új kijevi vezetés az EU és a NATO felé igyekezne országostól. Amennyiben az ukránok (mármint a Janukovics hatalmát megdöntő, ukrán érzelmű, ukránul beszélő nyugat-ukránok, régebbi elnevezés szerint rutének) nyugatra igyekeznek, legfeljebb országuk felét vihetik magukkal. Az oroszul beszélő, orosz érzelmű keleti és déli honfitársaik (régebbi elnevezés szerint kisoroszok) területei, élen a stratégiai fontosságú Krím félszigettel viszont Moszkva érdekszférájában maradnak. A Kreml semmiképpen sem hajlandó lemondani róluk, sőt háborút is megkockáztat nagyhatalmi vágyai érvényesítésére.

A katonai erődemonstráció fölösleges, polgári elégedetlenség szításával, népszavazás kiírásával borítékolható, hogy Kelet- és Dél-Ukrajna a nyugati orientáció ellen, és a Moszkva karjaiba való visszatérés mellett szavazna. De hát a régi totalitárius beidegződések nem tűnnek el egyhamar, különösen a Kremlt uraló Putyin-féle KGB-s bandánál.

Oroszország egyszerűen nem engedheti meg az ellenségesnek tekintett Nyugat, vagyis az EU és főleg a NATO további keleti terjeszkedését. Mindig is tartott a nyugati veszélytől, annak idején ezért építették ki a széles nyomtávú vasúthálózatot. 1945 után két rendbeli védőréteget hozott létre. Csakhogy 1989-ben a volt szocialista országokból álló külső vonal kiszabadult Moszkva karmaiból, és az új évezredben az ellenséges nyugati táborba léptek be. A mögötte lévő második, belső védővonal északi része, a balti államok is ugyanazt az utat tették meg. A második védővonal maradék részét, vagyis Belaruszt, Ukrajnát és Moldovát, egyszerűen nem engedheti ki befolyási övezetéből, vagy nem teljesen.

Főleg, hogy Moszkvában a beloruszokat (fehéroroszok) és ukránokat (kisoroszokat) az oroszok (nagyoroszok) testvérnépeinek tekintik, akik hagyományosan hűségesek voltak az oroszokhoz. Az ukránok másik fele, az évszázadokig lengyel, illetve Habsburg-uralom alatt élő rutén ukránok sokkal problematikusabb. Hajthatatlan oroszellenességüket Varsó és Bécs évszázados (újabban Washington és Berlin) aknamunkája eredményének tekintik.

A roppant erős történelmi-érzelmi kötődés mellett Ukrajna geopolitikai helyzete is határozott fellépésre készteti a Kremlt. Ellentétben a Nyugat által magabiztosan uralt Balti-tengerrel, a Fekete-tengernél még nem dőlt el a geopolitikai játszma. A Fekete-tenger kiemelkedő stratégiai fontosságú területei a Krím félsziget és a Boszporuszt uraló Konstantinápoly (1930 óta Isztanbul). Ráadásul a tengert övező országok közül a 70 milliós Törökország után a 45 milliós Ukrajna a legfontosabb, a volt szovjet birodalom távolról legértékesebb darabja. Főleg, hogy a NATO déli oszlopát jelentő Törökország erősen ingadozik az utóbbi 10 évben, nyugati elkötelezettsége egyre gyengül, miközben az iszlám irányultság folyamatosan erősödik.

Moszkva mindent bevet hosszú távú nagyhatalmi érdekeiért, miután 2008-ban, szintén a Fekete-tengeri geopolitikai játszmában, a jóval kisebb tétű rebellis Grúziát is megleckéztette. Akkor is katonai beavatkozást alkalmazott, állítólag egy „üldözött kisebbség” megvédésére.

Hogyan reagál a Nyugat? Hiszen egy független ország katonai lerohanása összeférhetetlen a nemzetközi joggal. Ukrajna pedig komolyan veszi oly nehezen kivívott függetlenségét, nem hajlandó egykettőre meghátrálni az erődemonstráció előtt, legalábbis annak nyugati és középső, rutén/ukrán lakosságú része, még ha kisorosz/ukrán honfitársaik közül sokán kitörő lelkesedéssel fogadják is Moszkva lépését.