Gyarmati illatú jázmin

Milyen lesz Észak-Afrika a Tunéziából elindult, Egyiptomon végigsöprő és jelenleg Líbiában tomboló jázmin-forradalom után? Ami egyelőre elkerülte Észak-Afrika másik két arab országát, Algériát és Marokkót, noha egyáltalán nem kizárt, hogy oda is elterjed, főleg az előbbibe.

A remények magasak, de hát hasonló volt a helyzet 50-60 évvel ezelőtt is, amikor az említett arab országok kivívták függetlenségüket az európai gyarmatosítókkal szemben. Elkergették, vagy hamarosan elkergetik az évtizedeken keresztül önkényeskedő diktátorokat, s máris beköszön a demokrácia és a jólét? Főleg az utóbbi, hiszen a demokrácia egyéni felelősséggel, egyéni boldogulással jár, ami igencsak teher sokak számára – lásd a kommunizmust visszasírók meghökkentően nagy arányát mifelénk, Kelet-Európában, azokat, akik továbbra is az államtól várják tálcán a jólétet és a problémák megoldását.

Az észak-afrikai arab országokban aligha más a helyzet. Akik évtizedeken keresztül zokszó nélkül tűrték a diktatúrák legvadabb túlkapásait, aligha lesznek a demokrácia tartópillérei. Inkább jólétre vágynak, demokráciára és szabadságra legfeljebb a fiatalok és az értelmiség.

De vajon eljön az áhított jólét, demokráciával társítva, vagy nélküle? Az előjelek nem túl bíztatóak. 50-60 évvel ezelőtt az európai gyarmatosítók töltötték be azt a szerepet, amit most a korrupt diktátorok, őket tették felelőssé minden rosszért, és komolyan hitték, hogy az európaiak elűzésével megfogják az isten lábát. Egyiptomban a brit gyarmatosítókat, Líbiában az olaszokat, Marokkóban, Algériában és Tunéziában a franciákat hibáztatták.

Hónapokon belül el is űzték az európai eredetű kisebbségeket, telepeseket. Egyiptomból például az ókor óta jelenlévő görögöket (több mint 100 000 embert, köztük Demisz Russzosz későbbi híres zenész családját), illetve néhány tízezer olasz telepest. Líbiából a gyarmati korszakban odatelepített olaszokat (több mint 100 000 embert, köztük Claudio Gentile híres focistát), Marokkóból és Tunéziából együttvéve olyan félmillió franciát és egyéb dél-európai telepest (köztük Claudia Cardinale világhírű színésznő) űztek ki. A legtöbben Algériában voltak, ahol 1960-ban a 9 millió arabra 1 millió francia és egyéb dél-európai (Pieds Noirs) élt. 1962-ben, Algéria függetlensége kivívásától számítva néhány hónapon belül valamennyien elmenekültek. Nem is volt sok választásuk, a bőrönd vagy a koporsó (la valise ou le cercueil) volt a két alternatíva, nyilván előbbit választották. Noha nem első nemzedékes telepesek voltak, őseik már 1830-tól Észak-Afrikában éltek. A leghíresebb algériai Pied Noir kétségtelenül Albert Camus Nobel-díjas francia író.

Elűzték az európai hatalmakat s hónapokon belül összeomlott a korszerű közigazgatás. Helyét átvette a korrupció és a diktatúra. Ha fellépnek ellene, jön a golyó. Aligha édes, bármennyire a független hazától származik!

Elűzték az európai lakosságot és összeomlott a korszerű mezőgazdaság. A piacra termelő farmok helyett elterjedt a nyomor. Manapság – talán a kőolajban rendkívül gazdag, viszont továbbra is kis népességű Líbia kivételével – az egy főre eső GDP, vagyis az életszínvonal mindenütt alacsonyabb, mint amikor Párizsból vagy Londonból kormányozták a térséget. Holott időközben beindult a kőolaj kitermelése, ami mesés jövedelmet hozott és hoz továbbra is! A mai algériai vagy tunéziai fiatalok legnagyobb vágya mégis az, hogy – Allah segítségével – csónakkal valahogy Franciaországba, az egykori gyarmattartó országba jussanak. A líbiaiak Olaszországba vágyódnak, az egyiptomiak pedig bárhova Európába. Tunéziából és Líbiából máris tömegesen indultak el a Jázmin Forradalom után a Földközi-tenger északi, európai partjai felé.

Ez csupán egy újabb hullám, Franciaországban már most is olyan 4-5 millió észak-afrikai arab (nagyrészt algériai, kisebb részt marokkói és tunéziai) él. Az ezerszer elátkozott gyarmattartó országban!

Vajon a Jázmin Forradalmak utáni arab társadalmak mennyire képesek összeszedni magukat és felvirágoztatni országaikat? Vagy továbbra is másra (gyarmatosítók, diktátorok) kenik a felelősséget, ahelyett, hogy szembenézzenek a tényekkel, saját hibáikkal? S közben a kőolaj ellenére (Allah gondoskodott róluk) tovább süllyednek a nyomorba és a kilátástalanságba? Vagy inkább kezükbe veszik sorsukat, s gondoskodnak magukról?