Gyerekes és kicsinyes politika

Eszembe jutott a régi vicc: egykori „népi-demokrata időnkben” Móricka is felvonul május elsején. A tribün előtt hangosan kiabálja: Forró üdvözletem, forró üdvözletem! Mellette vonuló barátja csodálkozva odasúgja neki: Nem is tudtam, hogy ennyire szereted őket?! Móricka elhúzza a száját, és visszasúgja: Ugyan, de mégsem kiabálhatom, hogy égjetek meg!

Hát igen, amit szívünk diktál azt nem ajánlatos mindig hangosan kimondani, ez sokszor rosszra vezet. Pedig mi, magyarok ilyenek vagyunk, ami a szívünkön az a szánkon, és azt is hangosan, néha kiabálva, az se baj ha  ezzel a „hangoskodó szókimondással” másokat megbántunk, és magunknak is csak ártunk.

A negyven évig tartó diktatúrát a nemzet legnagyobb része nem szerette, sőt gyűlölte, de csak nagyon kevesen merték nyíltan bírálni, vagy nemtetszésüket kinyilvánítani, hiszen a legtöbbjük keservesen fizetett az őszinteségért. A liberális demokráciában viszont majdnem mindent szabad, és hangosan, gyakran meggondolatlanul kikiabálni véleményünket már szinte vetélkedésnek, sportnak számít. Példák tömegét lehetne sorolni, hogy hol és mikor kellett volna inkább bölcsen hallgatni, mint nagy hangon bizonygatni, vélt vagy valódi igazunkat.

Itt van most a Trianon-kérdés, és a menekültek ügye. Június 4. egy pár éve a „Nemzeti Összetartozás napja”. Nem ünnep, hanem emléknap, éppen úgy, mint októbere 6. vagy 23. A tragédiákat nem szokásos megünnepelni, de megemlékezni szabad, sőt kell, hogy ne felejtsünk, és tanuljunk a múltból. Ilyen egyszerű az egész. De ezekből az emléknapokból nagy „cécót” és vitaürügyet kovácsolni, nagy hiba. Magyar összetartozásról pedig manapság, igazán jobb hallgatni. Soha nem voltunk ennyire széttagoltak, szétszórtak, mint ma, politikában és társadalmi kapcsolatokban egyaránt. Ma Magyarországon – sajnos Erdélyben sem jobb a helyzet – a magyarság a legelemibb társadalmi kérdésekben sem tud közös nevezőre jutni. Az ún. jobb- és baloldali megosztottság két irányba húzza a szekeret, így tehát helyben topogunk. Az öt éve kormányzó két, konzervatívnak mondható párttal, a magyar ellenzéknek nincs egy közös gondolata, egyszerűen nem tudnak szót váltani. És ezt, nyugati liberális berkekben, de a Kárpát-medencei szomszédjaink is kihasználják.

A vélemények Trianonról, még szakértő történészek körében is nagyon eltérőek. Az átlag polgár pedig úgy értelmezi, ahogy azt neki szuggerálják, vagy ahogy ő ezt saját magának el szeretné képzelni.

Közel 100 év telt el, a világ megváltozott, ezernyi más, komoly probléma létezik, ezer veszély fenyegeti Európát, az egész Világot, és mi, magyarok, még mindig egy régi sérelmen rágódunk. Ismétlem: a szomorú nemzeti tragédiákról kell beszélni, lehet elemezni, igyekezzünk tanulságokat levonni, de ne ingereljük a másikat, és ne ingereljük a másképp gondolkodót.

Ilyen a menekült kérdés is, ami nem magyar probléma, hanem világ-probléma.Akik okozták, azoknak kell megoldaniuk, mi Európa közepén csak szenvedő alanyai vagyunk ennek a kérdésnek.

A Nyugatra, főleg az Unióba menekülő közel-keleti, afrikai és balkáni menekültek ilyen hatalmas méretű elindulásának okait, elsősorban az USA téves, elhibázott, (vagy szándékos?) politikájában kell keresni. Megpiszkálták az egész arab világot, és az „arab tavasz” meghozta az „eredményt”, sikertelen forradalmak, testvérharc, vallásháború, dzsihád, meg egyéb. Csodálkozunk, hogy milliók menekülnek?!

Kíváncsi vagyok, mikor kezdünk el mi, Kelet-Európa kis nemzetei végre higgadtan, nem ellenségesen, hanem kéz a kézben politizálni. Évszázadok óta a nagyhatalmak játékszerei voltunk, és azok is maradtunk. Ezt nem veszik észre politikusaink?

Micsoda gyerekes lépés román részről, hogy június 4. most ünnepnap lesz. Fantasztikus. Mi a cél ezzel, talán, hogy visszavágjanak a magyar „összetartozási nap” megalkotóinak? Agyrém az egész. Nem lehet végre megérteni, hogy miközben kívülről elnyelnek minket, nekünk együtt kellene dolgozni és nem egymás ellen?

Ha az erdélyi magyar politikusokban most lesz egy kis okos fantázia, nem háborognának, sőt megköszönnék az „ötletet” (gondoljon mindenki, amit akar), hiszen ezentúl együtt lehet emlékezni, munkaszünet lesz, zászlóbontás, iszogatás, csak amíg román testvéreink vigadoznak, mi csendesen szomorkodunk. Így is lehet közösen „ünnepelni”!

Olyan lesz minden, mint azon a halotti toron, amikor a gazdag amerikai nagybácsi elhunyt. Az özvegy sírt, a szegény rokonok pedig örvendeztek, végre lesz egy kis örökség.

Milyen szép lehetne a Világ – sajnos Móricka is meghalt.

Hollai Hehs Ottó, Németország