Hosszú távú megoldás vagy önfeladás időnyerésre?

Mi legyen a határon túli magyarsággal, főleg a szórvánnyal? Szász Jenő kontrollált kitelepítési felvetése nagy port kavart, igencsak felkorbácsolta a kedélyeket. A reagálások azonban sajnos zsigeriek voltak, kevés volt a racionális érveken alapuló.

A határon túli szórványmagyarság átköltöztetésének gondolata – a vegyes vagy tömbvidékekre, az ottani magyarság megerősítésére, vagy egyenesen Magyarországra – első látásra felháborító. Érvet, komoly érvet mégis fel lehet sorakozatni mellette: a demográfiát.

Hatalmas, majdnem Európa nagyságú területe ellenére, Brazília 17 milliós lakossága valamivel kisebb, mint hazánké, olvasható a „Séta a világ körül”, 1907-ben Budapesten kiadott földrajzi remekműben. A mondat mindig elgondolkodtat, amikor fellapozom a családi örökségű könyvet, hiszen manapság Brazíliában közel 200 millió ember él, az akkori Magyarország időközben politikailag szétdarabolt Kárpát-medencei vidékeinek (Anyaország + Felvidék + Kárpátalja + Erdély +Vajdaság) összlakossága viszont kb. 25 millió, az egy évszázaddal ezelőtti 18 millióhoz képest! És csökkenő tendenciát mutat.

Akárcsak Európa szinte valamennyi népe, a magyarság is fogyatkozik és öregszik. Az anyaországban ugyanúgy, mint a határokon túl, tömbvidéken kevésbé, a szórványban viszonyt jóval gyorsabban.

A legutóbbi népszámlálás szerint Krassó-Szörény megyében például 44%-kal csökkent a magyarok száma 2002 és 2011 között, Hunyadban pedig 36%-kal (s 1992-höz képest megfeleződött), míg Bihar és Maros megyékben 11%-kal, Hargitában és Kovásznában pedig csak olyan 6-7%-kal. A népszámlálási adatok egyértelműen jelzik, hogy minél nagyobb a magyarság száma, annál kisebb az apadás.

A szórványközösségek egymagukban túl gyenge láncszemek, az adatok tükrében hosszú távú megmaradásuk – intézményeik vitathatatlan megerősödése ellenére – fölöttébb kétséges. Áttelepítésükkel elvileg a szórvány visszaesése nem öltene ilyen drasztikus méreteket, viszont megerősíthetné a vegyes vidéket és a tömb közösségeket: Kolozsvár vagy Nagyvárad például aligha járna rosszul néhány tízezer magyar infúziójával, miután már évtizedek óta elvesztették magyar többségüket, s a magyarság aránya ott is folyamatosan csökken az összlakosságon belül. Hogy mennyiségileg és minőségileg milyen magyar élet (kultúra, intézmények, oktatás stb.) alakul ki a nagy létszámú közösségeknél, és milyen a maroknyiaknál, azt nem is érdemes firtatni.

Szintén a demográfiai mélyrepülés vetheti fel Budapesten a következő lépés gondolatát, a határon túli magyarság anyaországba való költöztetését. Ahol 1981 óta 10,76 millióról 10,00 millióra csökkent a lakosság, a valós apadás azonban alighanem meghaladja az egymilliót, de időközben, főleg a nyolcvanas-kilencvenes években számos erdélyi és vajdasági (kisebb részben kárpátaljai és csak kivételesen felvidéki) magyar települt át. Amennyiben a tendencia folytatódik (s a jóformán egész Európára jellemző folyamat gyökeres megváltozásának jelei sehol sem jelentkeznek) az anyaországiakban előbb vagy utóbb felvetődik az ottani kiesés határon túli tartalékokból való pótlása. Az alternatíva színes bőrűek, muszlimok, vagy távolkeletiek (kínaiak, vietmániak stb.) tömeges megjelenése lenne, ami borítékolhatóan komoly kulturális feszültségekhez vezetne. Még Nyugaton, ahol ezen folyamat már jó 30-40 éve beindult, még ott sem könnyű az integráció, Londonban (2011) és Párizsban (2005) utcai összecsapások, gyújtogatások és rombolások formáját öltötte a „multikulturalizmus”, a szinte mindennapi kisebb súrlódásokról nem is beszélve.

A határon túli magyarság betelepítésével viszont Magyarország megmaradna magyarnak, nyelvben, kultúrában, szemléletben, életvitelben, külső megjelenésben stb. Magyarország még szerencsésnek is tekintheti magát, mert a határon túl van még jelentős, több mint 2 milliós magyar „tartalék”, mások viszont kevésbé. Csehország, például, nem számíthat milliós nagyságú határon túli cseh közösségekre, Dánia vagy Litvánia sem, s immár Németország sem külnémetekre (volksdeutsche). A természetes fogyatkozás okozta demográfiai veszteséget azonban mindenütt pótolni kell valahogy, a nyugdíjalapokat előbb meg kell tölteni, ahhoz hogy bőséges kifizetésekre sor kerülhessen. Mert az szinte elképzelhetetlen, hogy a társadalom elfogadná, például, a nyugdíjkorhatár 70 évre való emelését, vagy a nyugdíjak mértékének drasztikus, 30-50%-os csökkentését, csak hogy magyar (cseh, román, litván stb.) maradjon a haza, amikor most is szinte tömeges az elégedetlenség a nyugdíjszint miatt. A munkaerő-importra tehát nincs reális alternatíva, a jólét fejében minden utcasarkon szólhat a müezzin vagy az afrikai dob, Budapesten, Prágában, Bukarestben vagy Szófiában egyaránt.

Jelentkező bőven akadna: 1950 és 2010 között Afrika lakossága, például, több, mint négyszeresére, 220 millióról 1 milliárdra növekedett, s ha a legoptimistább előrejelzések szerint a népességrobbanás felére is mérséklődik, az évszázad közepére akkor is eléri a 2 milliárdot. Az afrikaiak szemében Európa Ali-baba kincses barlangja. A Nyugatot már felfedezték, Kelet-Európát viszont még nem, de több százmillió afrikai nincstelen bármikor hajlandó lenne erre. Teljesen mindegy számukra, hogy céljuk Magyarország, Csehország, Litvánia, Horvátország, Románia vagy Koszovó, valamennyi a megtestesült jólét afrikai nyomorukhoz képest.

Ilyen kontextusban a határon túli – és főleg a szórvány – magyarság áttelepítésének ötlete talán nem feltétlenül Szász Jenő ámokfutása.

Mégsem tekinthető megoldásnak. Még távolról sem. Németország példája óvatosságra int: miután Európában elsőként 1972-ben beindult a természetes fogyatkozás (NSZK-ban és NDK-ban egyszerre), a Közép-Európában megmaradt német közösségek (volksdeutsche) betelepítése állampolitikává vált. Fel is szippantották az 1945–48-as nagy etnikai tisztogatás után még megmaradt külnémeteket, köztük az erdélyi szászokat és bánsági svábokat is, olyannyira, hogy manapság az egykor több milliós német tömegek hazájának számító Közép-Európában már egymillió sem maradt.

A határon túli németek tömeges betelepítése azonban mégsem bizonyult megoldásnak, a Bundesrepublik legfeljebb időt nyert ezáltal: a természetes fogyatkozás nem szűnt meg, s mára az országot milliós nagyságú idegen (főleg török) tömegek lepték el. S a bevándorlás nemhogy leállt volna, hanem a fentebb említett okok miatt folyamatosan növekszik. A közép-európai történelmi német kisebbségi vidékeket – amelyeket az ott lakók évszázadokon keresztül hazájuknak tekintették – önkéntesen feladták, önkéntesen tettek lakatot több évszázad kiemelkedő német múltra, kultúrára, jelenlétre, csodálatos megvalósításokra, az anyaország demográfiai helyzete azonban nem javult, s immár határon túli tartalékok nélkül maradt. Megérte?

Megéri-e a magyarságnak ezt a nemzetstratégiai modellt követni, noha első látszatra akár indokoltnak is tűnhet? Amikor előbb a szórvány, majd később esetleg a határon túli magyarság önkéntes feladásával legfeljebb néhány évtizednyi időt nyerne az élettérben is beszűkülő nemzet? A problémák viszont nem oldódnának meg, éppen ellenkezőleg, néhány évtized után ismét jelentkeznének, de súlyosabb formában.

S talán addigra mégis megtörténik a csoda, s valahogy megfordul a demográfiai mélyrepülés. Végül is a hetvenes-nyolcvanas évekig még Európában sem gondolta volna senki, hogy az évszázados népesség-növekedés folyamata egyáltalán megfordulhat. Az ellenkezője sem teljesen kizárt. Nélküle viszont hosszú távon semmilyen nemzetstratégia sem ér sokat – legyen az önfeladás vagy a végéken való megmaradás.