Isten éltesse Tanár úr!

Ezt a születésnapi jókívánságot tanítványaid nevében fogalmaztam. Lehet, elfelejtettem volna, hogy ma töltöd be a 90. évedet, de egy reád szeretettel emlékező diákod (1950-ben képesítőzött), az első osztályodból ahol tanítani kezdtél, figyelmeztetett közelgő születésnapodra.

Érdekes egybeesés – nem hiszek a véletlenekben –, a Kálvin utcai iskolában, egy 50 éves érettségi találkozón, szeptember első napjainak egyikén, három osztálynapló fedőlapján láttam jellegzetes írásodat: Cl. XI. A., Cl. XI. B, Cl. XI. C. Elképzelni is nehéz, mi mindent juttatott eszembe ez a tőled származó néhány tussal írott betű.

Tőled csak kérni kellett, téged fölösleges volt utasítani, veled nem lehetett hangoskodni. Tőled nem csak rajzot, földrajzot, vagy számtant lehetett tanulni, de tapintatot, jó modort, elegáns öltözködést is.

Állítólag – felőled érdeklődő diákoktól hallottam –, időnként „megszaladt” a kezed, s elkövettél egy-egy „makarenkói” pofont. „Nem jön”, hogy elhiggyem. Ez csak legenda. Laci bácsi valakit is megpofozott volna?

Amikor avatott szemek a tantermek és a folyosók „pártos” díszítését vizslatták, látva az általad megrajzolt „lozinkákat”, az elvtársak elégedetten távoztak, az iskolát megdicsérték.

Hol vannak már azok az idők… Mennyi fölösleges „transzparenst” írtál, rajzoltál…

Ne sajnáld!

Emlékezz viszont derűsen azokra a labdarugó mérkőzésekre, amelyeknél te voltál csapatunk védelmében a biztos pont, az utolsó ember, a centerhalf, a „kullancs”. Balhátvédként, ha átjátszottak, tudtam, Laci még idejében „keresztez”. Mindezt egy sokdioptriás szemüveggel az „orrodon”.

Különben, a pályán kívül, soha senki útját nem keresztezted. Diogenes módján, lámpással járkálhatnék, de nem találnék olyan kollégát, akit megbántottál.

Akkor hát Horváth László tanár úr, kedves Laci barátom: Isten éltessen sokáig!