Ízlések és pofonok

Nyáron, bódítóan gazdag piacokon vásárolhatunk. Olykor télen is nagy a felhozatal. A bevásárló központokban a kínálat talán nem is évszakfüggő. Példákat nem kell felsorakoztatnom, a jelenség ismert. Karácsonykor nemcsak déligyümölcs, de szőlő, málna, eper is… Nyáron? Ami szem-szájnak ingere.

Jó ez így!

A fiatalok talán el sem hiszik, nem mindig volt ilyen nagy a bőség. De!

Mi öregek, akik már tudunk emlékezni, elmeséljük nekik, „mikor milyen volt régen” az élet. Nem csak a szocializmus évtizedeiről, a jóval korábbi időkről is szót ejtünk. (Soha sem mondom azt nekik, hogy akkor jobb volt.)

A részleteket hasonlítgatjuk. Mindig akad néhány példaértékű „szezonális” apróság.

Milyen volt régen a dinnye?

Gömbölyű, 5-ös futball labda nagyságú, sok apró fekete magocskával és dinnye íze volt. Édes is. Többnyire. Majdnem mindig.

A paradicsom alakja szabálytalan volt, kicsit repedezett. Nem volt kemény a héja, lédús volt és édes. Olykor óriásira nőtt, csak a napfénytől, a víztől és a trágyától. Igazi paradicsom volt. Gyümölcs helyett is ettük.

Ismertünk egy zöldpaprikát – szalonnával, fehér kenyérrel! –, szerbián paprikának mondtuk, talán mert Szerbián keresztül került el mifelénk.

A paszternák, a gyökérpetrezselyem, a zeller és az édes répa, a húslevesben… Kiérzett mindegyik íze. Szerencse kell hozzá, hogy ne csak szépet, nagyot, de ízeset is találjunk. Ma!

Igaz, most felsorolhatnék számos produktumot, amiről annak idején nem is hallottam, ami soha nem fordult elő a konyhánkban, ami ma kínálja magát minden piacon, valamennyi bevásárlóközpontban.

Ezt kellene tennem, de majdnem elfelejtettem hiányolni a jonatán alma ízét (alma van, az ízével van a baj). Batul almát már évtizedek óta nem is láttam, a saszla szőlőt alig ismerem fel.

 „Csak félig lenne meg az, ami nincs”…

Mit akarok? Félig megvan. Csak az egyik fele hiányzik, az ízesebb fele.

Ezt nem pótolja a piacok bódító bősége, a boltok kimeríthetetlen kínálata.

Nekünk, akik még tudjuk milyenek voltak a régi ízek, illatok, nem pótolja.

Ezt jajgatjuk, ezt siratjuk.

Fiatal barátom, akit nagyon kedvelek, akinek talán a kelleténél többet is megengedek, vállamra tette a kezét – jóval magasabb, mint én –, s imígyen szólt:

– Mondd, Öreg, nem lehet az, hogy nem az ízekkel, hanem a memóriáddal van egy kis baj? Tudod, az a megszépítő messzeség…

Bár ez felért egy kisebb pofonnal – akár igaz is lehet –, nem engedtem el a fülem mellett.

Tudom én jól, hogy mire és hogyan emlékezem vissza.

Romlik a látásom, a hallásom, a tapintásom. Elfelejtem a neveket, a számokat, elmosódnak az arcok, de az ízeket, az illatokat, a hangulatokat őrzöm. A „hatodik” érzékem soha sem volt ennyire erős, mint ma.

Igen a „hatodik”.

A paradicsom, a jonatán alma, a saszla szőlő íze nem veszett el, ezek mögött kémiai vegyületek vannak, de nem érvényesülnek, mert elnyomják jelenlétüket egyéb kemikáliák, amelyek nagyobbá, ellenállóbbá teszik a terményeket. És mássá!

Mit érzek? Mire gondolok?

Meg akarjuk mi magunkat mérgezni?