Jajkiáltás

Idős, nyolcvan éves aradi olvasónk, Balaj Ilona keserű hangú levelet írt szerkesztőségünknek, azzal a kéréssel, hogy közöljük a lapban.

„Tudom, hogy nem az én levelem az egyetlen hasonló témájú jajkiáltás, ami eljutott Önökhöz, hisz egy egész országot érintő, lealázó, megnyomorító problémáról van szó. Több millió sorstársamhoz hasonlóan heteken át nagy izgalommal, idegeskedve, szívszorongva figyeltem a tévé híradásait, olvastam az újságot, figyeltem a kormány híradásait, az államfő, a képviselők és szenátorok nyilatkozatait. Bár semmi biztatót nem tudtam kihámozni az elhangzott, egymásnak ellentmondó, ma így, holnap úgy fogalmazott hazug mondatokból, reménykedtem, hogy talán mégsem tesznek bennünket tönkre végleg, nem ássák meg saját kezükkel a sírunkat. De lám, megtették! Cinikus mosollyal, lelkiismeret furdalás nélkül, pedig meggyőződésem, hogy mindegyiküknek van anyja, apja, idős rokona, ha nem is olyan helyzetben élnek, mint az ország lakosságának döntő többségét kitevő kispénzű emberek. 

Szeretném ezúton is megköszönni politikusainknak, hogy levágják a nyugdíjunkat – mert úgymond, ez az egyetlen módja az ország megmentésének. Köszönöm, hogy tovább drágítják a gyógyszereket – így még kevesebb öreg, beteg ember tudja majd megvásárolni azt és még többen fognak meghalni (meggyőződésem, hogy ez a céljuk!). Köszönöm, hogy egy becsületben ledolgozott élet után azon kell gondolkodnom, hogy mi lesz holnap, ha egyáltalán lesz még holnap… Tiszta szívemből hosszú-hosszú életet kívánok mindannyiuknak. Éljenek legalább száz évet, és éljenek úgy, mint mi, most! Szegényen, megalázottan, gondterhes mindennapokkal gyötörten! Éljenek meg 400-500 lejből és annak felét költsék gyógyszerekre. És közben szüntelenül arra gondoljanak, hogy mit tettek szüleikkel, nagyszüleikkel, embertársaikkal! Úgy legyen!”