Jóérzés

Nem Aradon történt, egy másik, határon túli városban. Arra felé nem annyira zsúfoltak a villamosok, az autóbuszok. Megesik, hogy egy, az iskolában megfáradt, elég jól kigyúrt diákgyerek, szétvetett lábakkal ül a villamoson, iskolatáskának mondott hátizsákját a mellette lévő ülésen pihenteti. Közben még zenét is hallgat.

Eszembe nem jut helyet kérni tőle. (Rokonaim jó előre figyelmeztettek, legyek óvatos.)

Elég sok szép, üde, fiatal egyetemista leány is utazik a villamoson, trolin, autóbuszon. Szerencsére. Jó nézni őket, érezni kellemes illatukat. Igyekszem a közelükben állni. Figyelem őket. Szebb látvány ez, mint egy összeszorított szájú, mosolytalan öregasszony.

Egyszer nagyon megjártam.

A kis hölgy, felé irányuló meleg tekintetemet szúrósnak látta, rosszallást olvasott ki belőle, amiért ő ül és én állok. Felülkerekedett benne a jóérzés, olvasott ráncokká mélyült vonásaimból: megszólalt.

– Bácsi! Látom fáradt. Tessék leülni.

– Igazán kedves magától, de ott még nem tartok.

Hogyan tudtam olyan könnyedén, akkorát hazudni?